Kultúra

Fátyolos grafikák, végtelenített önarcképek

Gedő Ilka a véres huszadik század gyermeke volt, aki visszahúzódással, szemlélődéssel, alkotással védekezett a külső világ borzalmaival szemben

A száz esztendeje született Gedő Ilka rajzaiból rendezett kamaratárlatot a Magyar Nemzeti Galéria. A „…félig kép, félig fátyol…” Gedő Ilka (1921–1985) című kiállítást a nem is olyan könnyen fellelhető Grafikai kabinetben találjuk, mint ahogy Gedő Ilka sem a rivaldafényben élte le korunkban rövidnek mondható életét.

Fátyolos grafikák, végtelenített önarcképek
A tárlaton kiállított csaknem ötven grafika jórészt ceruzával készült
Fotó: MH/Purger Tamás

Gedő Ilka grafikusművész hatvannégy évet élt, amelyben volt ideje megtapasztalni a Fillér utcai értelmiségi életet, ezt követően a gettóbeli létezés félelmeit, majd pedig az új rend harsány megnyilvánulásait. A véres huszadik század gyermeke volt ő is, és talán visszahúzódással, szemlélődéssel, alkotással védekezett a külső világ borzalmaival szemben. A most kiállított csaknem ötven grafika, jórészt ceruzarajz ennek a védekezésnek a terméke, a tárlat anyagát Gedő Ilka két fia, Bíró Dávid és Bíró Dániel adományozta a Nemzeti Galériának.

Volt miből válogatniuk, hiszen anyjuk már tizenegy évesen úgy rajzolt, hogy felfigyeltek rá. Apja, a Zsidó Gimnázium magyar–német tanára budapesti értelmiségihez méltó társasági életét élt, lakásukban egymásnak adták a kilincset a barátok és ismerősök. Így került Ilka 1939-ben Gallé Tibor festő öt évvel korábban nyitott magániskolájába, majd Karinthy Frigyes festő sógorának, Erdei Viktornak szárnyai alá. Gallé a Képzőművészeti Főiskolára felkészítő kurzusokat vezetett, de Gedő Ilka végül csak egy esztendőt járt a Képzőre, 1945-ben.

Talán azért is, mert rátalált a szerelem Bíró Endre biokémikus személyében, aki nem mellesleg mindenféle művészetek nagy rajongója volt. Ilka ekkor Pap Gyula tanítványa lett, aki már 1945 előtt munkásművészek képzésével foglalkozott. De itt meg kell állnunk, mert kihagytunk egy meghatározó néhány hónapot ebből a rövid életrajzból, mégpedig a gettóbeli létezés időszakát, az Erzsébet körút 26-os szám alatt.

Az itt készült, a létezés peremén lévő, a kilátástalansággal szembenéző, fásult alakokat ábrázoló kisebb rajzokkal indul a kamaratárlat. Idős emberek, nők, gyerekek, ülnek, gubbasztanak, fekszenek a rajzokon, és szinte hallani a csendet, amit csak a szirénák és bombázások zaja tör meg. Ez a feszült csend jelentkezik aztán a sokszor tényleg fátyolszerű önarcképeken is, amelyek a tárlat gerincét adják.

A modell legtöbbször csak ül (rajzol, fest, varr) és szembenéz a látogatóval, az arc akár egy haj által keretezett fátyolos ovális is lehet. Nem érzelmi viharok kifejezése, valamiféle önfeltárás a cél, az önportré csak egy motívum, egy örökké jelenlévő késztetés eredménye. Ahol hol felsejlenek a Gedő Ilkára jellemző vonások, hol még ez sem történik meg.

Az önarcképek végigkísérik az 1949-ig tartó, termékeny első alkotói időszakot, amelynek az utolsó éveiben megjelennek a tárlat harmadik, kisebb egységét adó „asztalrajzok” is. A sokszor lerajzolt, absztrahált asztalka vagy kis állvány talán azt kívánja prezentálni, amit Gedő a modern művészetről vall, hiányolva abból az ábrázolást. De nem az akkor már csíráiban jelentkező szocialista realizmus ábrázolását, az ilyen művek létrehozására Gedő Ilka a maga fátyolos vonalaival nem volt alkalmas.

Ez jól átjön azokon a nagyobb pasztelleken is, amik a Fillér utcához közeli, Margit körúti Ganz-gyárban készültek. Meglehetősen szomorú, sivár világ ez, nem is arathatott velük sikert Gedő a maga vörös zászlós idejében. Mint ahogyan a valahol Giacometti világát is felvillantó önportréival sem nagyon tudott mit kezdeni a szakma, talán ezért is állt le az alkotó tizenhat esztendőre. Ezalatt háziasszony volt, gyermekeket nevelt, művészetfilozó-fiával, színelmélettel foglalko-zott, és fordított is ezekben a témakörökben.

Férjével megjárta Párizst, ahol néhány munkáját ki is állították. Aztán 1965-ben egy szép napon azzal fogadta munkából hazatérő urát, hogy ismét rajzol. Rajzol és fest is, valamiféle „absztrakt karikatúrákat”, portrévázlatokat Bálint Endréről, barátokról, ismerősökről.

Megjelennek a színek, amik addig nem igen voltak, már ha a diópác barnáját nem számítjuk. Megjelennek a színek a tárlat utolsó, Júlia kertjét mutató, pasztellel készült munkáin is, ami a szentendrei rokonnál töltött nyarakat, a kert szeretett zöldjét idézik vissza. A színek, amikből a festés megkezdése előtt papírfecnikre, vászondarabkákra mintákat is készít. Zárásként ezekből láthatunk egy nagyobb tablót a szeptember 26-ig nyitva tartó kiállításon.

Kapcsolódó írásaink

Nagybányától Lendváig

ĀA trianoni határokon túli magyar képzőművészetből mutat be egy még soha nem látott válogatást a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása a székesfehérvári Csók István Képtárban