Nyugdíjas nyomozó

A Kedves kém elején a nyomozóiroda hirdetésére számos nyolcvan és kilencven közötti bácsi jelentkezik a munkára, ami ked­véért három hónapra egy minden kényelemmel ellátott idősotthonba kell beköltözni. A bácsik a válogatáson persze nem boldogulnak a technikával, a feladatot sem nagyon értik. Sergio (Sergio Chamy) összeszedettségével és határozottságával kilóg a mezőnyből, és meg is kapja a munkát.

Bár nagy lendülettel fog a küldetésbe, már az elején szembesül az emberi korlátokkal. Nem találja Soniát. Naphosszat bogarássza a szobákon a névtáblákat, faggatja a padokon hölgyeket, akik közt még rajongója is akad, de csak nehezen lel rá az idős hölgyre, akinek a hozzátartozói a tényleges megbízók.

Sergio nyomoz. Szemüvegébe épített kamerával veszi fel a ki nem takarított fürdőszobát. De más jelentenivalót nemigen talál, csak annyit még, hogy az egyik lakó, Marta tárgyakat csen el a többiektől. Sergio azt is elmondja a titkos jelentésben, hogy nehéz lenne erre a gyermeteg lelkű tolvajra haragudni. Egyébiránt meg inkább azt látja az ügynök, hogy Soniát soha senki nem látogatja meg. Miféle gondoskodás ez? – teszi fel a kérdést a nyomozóirodának küldött hanganyagban.

Maite Alberdi filmjében valós események szerepelnek: Sergiot valóban felfogadta Romulo (Romulo Aitken), a nyomozóiroda vezetője, és ahogy a filmben is látjuk, három hónappal korábban vesztette el a feleségét. Azt remélte, hogy a munka, az új környezet oldja a bánatát. A munkát szerette, az embe­reket nem, és mint Alberdi több interjúban elmondta, az idős férfi eleinte haza akart menni. De hamar megfordult a helyzet: barátokat szerzett az idősek között.

Alberdi nagy türelemmel és alapossággal gyúrta meg nem mindennapi dokumentumfilmjét. Azt a jelenetet, ahol az idős asszonyok Sergio érkezésekor pletykálnak, egy hét alatt vette fel folyamatosan, naponta, hogy aztán egyetlen jelenetbe sűrítse a vágás­sal. Az idősotthon ebédlőjében kilencven napot töltött el, hogy alaposan megfigyelje, mit honnan, hogyan fotografáljanak. Mint mondta, nem szeretett volna szubjektív igazságokat kimondani, hanem inkább hagyta, hogy a helyzet mutassa meg, mit kell és lehet róla mutatni.

A filmet a sutaságok, ügyetlenkedések teszik különösen bűbájossá. Egy este Sergio eltöri a preparált kémszemüvegét. Hangosan és nyíltan érdeklődik az egyik ápolónál, hogy Sonia Perez kap-e egy bizonyos gyógyszert. A lebukást kockáztatja azzal is, hogy bár telefonálni, egyeztetni, jelenteni elbújik a lakók és az ápolók elől, de mindent nagyon hangosan mond a telefonba.

A film az alkotóknak lehetőséget ad arra is, hogy számos idős lakó portéját megrajzol­ják. Megismerjük Petitát, a költőt, aki fiatalon négy gyermeket nevelt fel, de – ahogy időnként elpanaszolta – ők mégis otthonba adták. A finom, érzékeny Rubirát, akit már egy évnél régebben nem látogatott senki, és aki kezdi elfelejteni rokonai arcát, nevét, sőt a napi történéseket is.

Pablo Valdés kamerája szépen kidolgozott állóképekkel is oldja a hagyományos dokumentumfilmes jelleget. Mintha tablóképeket látnánk az idősekről, amelyekbe összesűrűsödik az idő, tömörek a színek, a fények, a kontúrok. Ezek a képek beleégnek a retinánkba, és többé sosem gondolunk úgy az idősekre, vagy a saját megöregedésünkre, mint előtte.

Maite Alberdi, amikor belefogott a filmkészítésébe, valóban tudni akarta, mi zajlik egy chilei idősotthonban, és azt találta, hogy a gondozók mindent megtesznek az idősekért, de a családot és a szabad életet, amelyet a kerítésen túl éltek korábban az itt lakók, nem adhatják meg nekik. A néző meglehet, nehéz szívvel gondol arra, ha egy minden kényelemmel ellátott idősotthon lakóinak az élete ilyen, akkor őrá majd megöregedve, mi várhat. De talán az is eszébe jut, mindnyájunkon múlik, hogy kire, mire lesz a világunkban idő és figyelem.