Kultúra

Nincs múzeum becsületesség és hitelesség nélkül

Az emlékezet nem feltétlenül elemző, a történettudománynak viszont az a funkciója, hogy az emberi vélekedések, a történeti emlékezet óhatatlan tévedéseire és esetlegességeire rámutasson, azokat felülvizsgálja

A múzeum a kollektív történeti emlékezet és az elemző történetírás keresztmetszetében áll, küldetésének lényege, hogy ezt a kettősséget elmondja: erősítse az emlékezetet, de ugyanakkor a tudomány eszközeivel nagyon óvatosan és nagyon empatikusan rámutasson a tévedésekre – mondta lapunknak Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum leköszönő főigazgatója. A beszélgetésben az elmúlt évek sikereiről, a múzeumi világ hivatásairól és a kurátori habitusról is szó esett.

Nincs múzeum becsületesség  és hitelesség  nélkül
Varga Benedek: Nagy a tét, hiszen egyedi műtárgyakkal és azokon keresztül az egész emberiség emlékezetével foglalkozunk – ezzel nem lehet játszani
Fotó: MH/Purger Tamás

– A Magyar Nemzeti Múzeum kapta meg az Év múzeuma 2021 díjat. Számított rá?

– Nem. Jelöltek bennünket, nem mi magunk jelentkeztünk.

– Miért?

– Nagy múzeum vagyunk, így tartjuk helyesnek. Az Év kiállítása díjra egyébként szoktunk jelentkezni, az más. Amikor megtudtuk a jelölést, természetesen örültünk és elfogadtuk, utána már közreműködtünk az anyag összeállításában.

– Mi volt a legerősebb tétel vagy érv a pályázati anyagban?

– A jelölés kifejezetten az online tevékenységre és annak tudományos oldalára összpontosított, az értékelésnél viszont az elmúlt évek teljesítményének egészét vizsgálták, aminek persze hangsúlyos része az online jelenlét. Ugyanígy része volt a nemzetközi tudományos és múzeumi jelenlét megújítása, a múzeum szisztematikus építése és fejlesztése is. Utóbbiak elválaszthatatlanok az elmúlt öt évtől, ily módon kicsit kilógnak az értékelés időhatárából. És persze benne vannak a kiállítások, főleg a nemzetköziek, hiszen sokfelé rendeztünk nagykiállítást, mindenütt elég jól is szerepeltünk. Emellett vannak kisebb vándorkiállításaink, valamint külföldi állandó kiállítások, főként európai helyszíneken.

– Vagyis az online térbe való terjeszkedés csak egy apró szelete a múzeumi terjeszkedésnek.

– Valójában igen.

– Mikor nyerte el legutóbb a Nemzeti Múzeum az Év múzeuma díjat?

– Soha. Ez az első alkalom.

– Az ötéves főigazgatói ciklus végén járunk, ez a kitüntetés talán nem csak az intézménynek szól. Mit tart a legkiemelkedőbbnek, a legmaradandóbbnak az elmúlt fél évtizedből?

– Nehéz kérdés, mert nagyon sok minden történt a Nemzeti Múzeummal. A legfontosabb talán a valamelyes szemléletváltozás volt.

– Miben állt?

– Egyrészt a múzeum közösségén belüli szemléletváltásban arról, hogy mi a küldetésünk, másrészt abban, hogy intézményként hogyan viszonyulunk a közönségünkhöz. Ezek eredményeként a Nemzeti Múzeum már nem az, mint öt évvel ezelőtt volt: sokkal elevenebb, nyitottabb, mozgékonyabb, jóval szorosabban és közvetlenebbül kooperál különféle intézményekkel, és összességében frissebb lett.

– És ha a „kézzelfoghatóbb” eredményeket akarnánk számbavenni?

– Biztosan kiemelném a Múzeumkert megújítását, ami 2019 márciusára készült el. A kert városi attrakció, ami szimbiózisban él a múzeummal: itt is vannak kiállítások, programok, ünnepek, és nemrégen nyitottuk meg a százötven éves Auguszt Cukrászda új kávézóját benne. Azután pedig nemzetközi tudományos együttműködésünk is szervezettebbé vált. Míg korábban az egyes kollégáknak voltak kiváló nemzetközi kapcsolataik, addig mostanra ezeket részben sikerült intézményesíteni. Az utóbbi években részt veszünk olyan nemzetközi projektekben, amelyekben számos nagy közgyűjtemény működik közre.

Régi-új Görgei-kérdés

– Legutóbb a vaskori Duna-út, ez az országokon átívelő tematikus úthálózat nyerte el az Európa Tanács Kulturális Útvonal tanúsítványát, mi is írtunk róla.

– Igen, de említhetnék mást is. Három évvel ezelőtt, 2018 tavaszán például voltak olyan hónapok, amikor egyszerre szerepeltünk kiállítással Kínában, az Egyesült Államokban, és közben havonta az ország különböző városaiban mutattuk be a Seuso-kincset. A magyar arisztokrácia életéről szóló, Sisi és Magyarország kiállítással százötven eredeti műtárgyat vittünk Kínába, négy helyszínen állítottuk föl, ezek közé tartozott Sanghaj és Peking, helyszínenként hat-hétszázezer embert vonzott.

A teljes látogatószám egyébként az országban 2,7 millió fő volt. A hazai köztudatba kevésbé ment át, de ez Magyarország egyik legnagyobb muzeológiai sikere volt. Ha pedig hazai kiállításról van szó, akkor a reformáció ötszázadik évfordulójára készített Ige-időket vagy Az ismeretlen Görgeit emelném ki. Előbbi a reformáció magyarországi történetének szinte összes szálát feltárta, ráadásul fantasztikus, lenyűgöző tárgyakon keresztül mutatta be, utóbbi pedig szerintem összetett mondanivalója miatt volt nagyon erős, mert azt a kérdést feszegette, hogyan viszonyulunk történeti emlékezetünkhöz.

– Akkor hadd mondjam el, hogy a Görgei-kiállításban engem már az teljesen megfogott, hogy az arculattervezésbe bekerült ez az apró látványelem: az „ismeretlen” szó S betűje megfordítva, kérdőjelként szerepelt a címben. Miért?

– Mert a Görgeiről való gondolkodásunk mindig kérdésekkel, sőt kétségekkel teli. A hozzá való viszonyunkat meghatározza az 1848–49-hez való érzelmi viszonyunk, és fordítva.

– Feltételezem, ez elsősorban az „áruló Görgei” jelzős szerkezettel függ össze.

– Az árulás vádja közvetlenül a fegyverletétel után jelentkezik a korszakban, részben Kossuth és Vörösmarty nyomán. A vád szerint azért veszítettük el a szabadságharcot, mert Görgei letette a fegyvert. Miközben a történészi álláspont épp az ellenkezője: azért tette le a fegyvert, mert elveszítettük
a szabadságharcot.

– Értem, hogy ezek összefeszülnek, de miért problémás, hogy így van?

– Modern kori történeti emlékezetünknek 1848–49 lett az alapja. A Horthy-korszakban kialakult egyfajta Görgei-kultusz, de a Rákosi-érára eső centenárium már fordulatot hozott, és a szabadságharc bűnösévé tette Görgei Artúrt. Hiába tisztázta alakját újfent a történetírás az 1960-as évektől, mert a tankönyvekben és az olvasókönyvekben az áruló Görgei motívuma ragadt meg. Vagyis a tudományos rehabilitáció ellenére generációk nőttek föl úgy, hogy Görgei áruló, de legalábbis kétséges figura.

Meggyőződésem, hogy a mai közvélekedésben is jelen lévő negatív képet is az okozza, hogy sokan gyerekként ezt olvasták az olvasókönyvekben. Az egész Görgei-jelenség azért fontos – és azért komplikált dolog –, mert 1848 és a szabadságharc a magyar polgári társadalom és a magyar demokrácia megteremtésének szempontjából kulcsszerepet játszik. Hogy mást ne említsek: a tizenkét pont és az áprilisi törvények az a fundamentum, amelyre
az 1990-es rendszerváltozásunk is épült.

– Vagyis érzelmi, sőt identitáskérdés, hogy hogyan viszonyulunk hozzá.

– Pontosan. És a kötődés horizontja a nemzeti összefogás léte, erkölcsi alapállása pedig az, hogy a modern polgári társadalom megteremtésének pillanatában igazunk volt. Mert 1848-ban igazunk volt, ez nem kérdés. Csakhogy az igazságérzet azt diktálja, hogy „ha igazunk van, akkor nem veszíthetünk”. A hatalmi politikának viszont az a természete, hogy nem az igazság szokott győzni, hanem az erő. Ha az igazság erővel párosul, győztes lehet, de önmagában ritkán tud győzni.

Ez a feszültség él az 1848–49-hez való viszonyunkban is. Igazunk volt, és mégis elveszítettük – ez a nemzeti tragikumot erősíti bennünk. Azért kellett ezt a kiállítást megcsinálni, hogy a nemzeti tragikum érzetén túl tudjunk lendülni. Hogy azt tudjuk érzékeltetni, hogy nemcsak 1867 elképzelhetetlen 1848–49 nélkül, de a szabadságharc győzelmei és az 1849 utáni öntudatosság sem képzelhető el Görgei nélkül.

– Hogyan tudott ehhez hozzájárulni a tárlat?

– Rámutatott azokra az apró összefüggésekre, tényekre, amelyek cáfolják az árulós képet, és megrajzolnak egy büszke karaktert. Volt egy kiváló hadvezérünk, aki elképesztő teljesítményt mutatott föl a modern magyar nemzet születésekor. Csak azt az egyet hadd említsem: Görgei fejsérülést szenvedett 1849. július 2-án Komáromban, és onnantól fogva bő egy hónapig úgy vezette a csapatait, úgy harcolt és hozott döntéseket, hogy közben tizenkét-tizenöt centiméter hosszan át volt szakadva a koponyacsontja.

Hét nappal a sebesülése után indult meg huszonötezer katonával Komáromból, le, a Délvidékre – ahová egyébként százötvenezernyi orosz vonult – és nemcsak levitte intaktan az egész hadseregét, de őt magát sem voltak képesek elkapni, miközben bejárta a fél országot a fölszakadt koponyájával. Belekényszeríthetett volna mindenkit egy utolsó ütközetbe, hogy megölesse ezt a huszonötezer, őrá bízott honvédot, de nem tette. A cárból mindez csodálatot váltott ki, és személyesen követelte, hogy Görgei életét a császár kímélje meg, ne végezzék ki az aradiakkal együtt.

A kiállításban azt akartuk láttatni, hogy Görgei Artúr milyen lenyűgöző jellem volt, hogy Görgei a hősünk, és hogy Világos ellenére megszületett a magyar szabadság modern politikai intézményrendszere. Tehát van mire büszkének lennünk.

– Így lett ismert az ismeretlen Görgei?

– Meg úgy, hogy bemutattuk azt, amiről az emberek alig tudnak: hogy miután huszonhat éves korában kilépett a hadseregből, Görgei egyetemre ment Prágában, és a kókuszolajról írt egy olyan kémiai tanulmányt, amit utána ötven éven át idéztek, és hivatkoztak rá világszerte. Remek kémikus lett volna, ezt adta föl akkor, amikor visszatért fegyverrel szolgálni a hazáját 1848 tavaszán.

Emlékezet és tudomány

– Ha kicsit távolabb lépünk a Görgei-kérdéstől: jól értem, hogy mindez azért fontos, hogy a nemzettudatunk ne fekete-fehérben gondolkodjék, hanem sokkal inkább kritikusan?

– A kritika akkor jó, ha elemző hozzáállást jelent, ami segíti a megértést. Ma a kritikát gyakran az eo ipso elutasítással azonosítják, ami pont ellentétes irányba hat. Elemző hozzáállásra viszont minden művelt, civilizált és felnőtt társadalomnak szüksége van.

– Feladata egy nemzeti múzeumnak az elemző hozzáállás kialakítása?

– A kialakításhoz egy múzeum egyedül kevés, mégis képviselnie kell. Kezdjük onnan, hogy történelmi emlékezet mindig létezett, már jóval a modern történettudomány megszületése előtt. Az emlékezet nem feltétlenül elemző, a történettudománynak viszont az a funkciója, hogy az emberi vélekedések, a történeti emlékezet óhatatlan tévedéseire és esetlegességeire rámutasson, azokat felülvizsgálja. Ez persze konfliktust szül. A múzeum éppen ennek a két területnek a keresztmetszetében áll. Egy történeti és régészeti múzeum küldetésének lényege, hogy ezt a kettősséget észlelje, feldolgozza és érzékeltesse.

– Hogyan?

– Egyrészt erősítse a közösségi emlékezetet, másrészt a tudomány eszközeivel óvatosan és mély empátiával, de rámutasson a tévedésekre. Nem leszünk kisebbek, ha nemzeti emlékezetünk mitikus hagyományait nem történeti igazságokként, hanem emlékezetünk mitikus hagyományainak tényeiként észleljük, sőt megelégedett, nyugodt öntudatra, magabiztosságra tudunk szert tenni általuk.

Minden kisgyerek biztos benne, hogy az apja a legerősebb és a legokosabb a világon. Aztán lassanként ráébred, hogy nem az. De ettől nem kevésbé fogja szeretni, hanem erősebben. Mert gyengeségei ellenére az ő apja, és ettől kezdve azért szereti, amilyen valójában. Visszatérve a nemzeti emlékezet és a tudomány viszonyára: feladatunk a kettősség érzékeltetése és olyan kiállítási programok, kutatások, konferenciák szervezése, amelyek erre rámutatnak.

Releváns üzenetek

– Mit gondol, mi alakítja leginkább az előbb említett történelmi emlékezetet?

– A szépirodalom, a filmek, az operák, a sajtó, a politikusi megnyilatkozások, amelyek műfajilag még szóban is sokkal inkább vezércikkek, mint a történeti hűség oszlopai. Egy politikus mindig a választóihoz beszél, és ilyenkor nem a tudományról fog szólni. Sőt érthető módon még a mezei politikusnál messzebbre tekintő, ritka államférfit sem a történeti hűség megragadása, hanem saját víziójának valóra váltása motiválja. Ezek mind különböző feladatok és szerepek a közösség érdekében.

– Hogyan tudunk nemzeti emlékezetünk tragédiáival bánni?

– Nagyon nehezen, de ebben a Nemzeti Múzeum csak egyetlen, bár fontos szereplő. Erős misszió a magyar történelem elfeledett, elsikkadt sikeres és dicsőséges szeleteit föleleveníteni és beépíteni. Feltétlenül szükség van a történeti sikerek megragadására. Nem rossz irány, ha a nemzeti büszkeséget erősíteni lehet ezeken keresztül, hiszen azért a Muhi–Mohács–Világos–Trianon–holokauszt–Gulag sormintára épülő nemzeti identitás nem a legegészségesebb, ezt lássuk be. Nem valami fantáziált múltról beszélek természetesen.

A történeti objektivitás létező kategória, amit semmiképpen nem lehet negligálni, mégis itt kanyarodunk vissza az elemző, a kritikai gondolkodás szükségességéhez. A modern történettudomány magának a történettudományi gondolkodásnak a korszakról korszakra változó szempontrendszereit és megállapításait is kritikailag vizsgálja. Ez nem meglepő, hiszen hasonló paradigmaváltások sorozatának vizsgálata jellemzi a természettudományok történetének metodológiáját is.

– Van ennek jelentősége?

– Hogyne. Egyrészt a történeti emlékezetet az egész ország közösen találja ki – vagy nem találja ki. Másrészt például sikeres múzeumi működést sem lehet kizárólag negatív üzenetekre építeni. Ezzel még a saját 20. századi történelmüket – mondjuk, bizonyos okkal – kifejezetten kritikusan kezelő német múzeumok sem próbálkoznak.

– Világos, hogy a nemzeti tragédiák nem épp a legjobb kiállítási témák. Mitől jó egy kiállítás?

– Ez a legnehezebb kérdés. Mitől jó egy regény, egy színházi előadás vagy egy film? Van erre egyetemes válasz? Tudjuk, hogy a nagyon jó filmet a nagyon gyengétől alig pár momentum választja el. Kötelességünk tisztességesen magas színvonalú kiállítást csinálni, de hogy az csak „tisztességes és magas színvonalú” lesz-e vagy zseniális és kirobbanó, szerintem már tisztán a kreatív aktusból fakad, és talán az Isten ajándéka.

Technikailag egy festményhez sem kell más, mint festék, ecset meg vászon – de ettől még nem születik nagyszerű festmény, mert kell hozzá – mi is? Az ember, a tehetséggel és a zsenialitással megáldott ember. Végül pedig a képet is emberek fogják értékelni, ahogyan a kiállítást is. Szakmai hozzáértés és alázat nélkül el sem lehet indulni, de önmagában hozzáértéssel és alázattal nem lehet túl messzire jutni. A helyzet mindig ugyanaz: a professzionalizmus elengedhetetlen, de ehhez vagy társul zsenialitás, vagy nem.

– Akkor milyen habitusra vagy tulajdonságokra van szüksége egy muzeológusnak vagy kurátornak?

– Nagyon sokféle habitus van, ami működőképes lehet, a kiváló kurátorok között is hatalmasak a különbségek.

– Csak egyet emeljen ki, kérem, ami nélkül biztosan nincs jó kurátor.

– A mi szakmánkban a kulcskérdés az, hogy a tárgyak egyedi történetének felidézésén túl tudunk-e mélyebb, fontosabb és relevánsabb mondanivalót adni. Amikor a tárgyakat kiemelik a raktárból, és áthelyezik egy másik terembe, amit elneveznek kiállítótérnek, akkor életre kell kelniük. Kell hogy legyen közöttük valamiféle összefüggés, jelentésháló vagy jelentéshálók rétegei, amelyek újraértelmezik az általunk ismert emlékezet vagy tudás elemeit, és új összefüggésekkel, kapcsolatokkal szembesítenek.

– És ha ez mégis hiányzik, akkor a tárgyak nem „viszik el” magukban a kiállítást?

– Ha nem rendelkeztünk átgondolt mondanivalóval, akkor legfeljebb látványraktárszerű kiállítást rendeztünk, ez nem az igazi. A megfogalmazott üzenetnek, mondanivalónak kell hogy legyen relevanciája a látogató élete, gondolkodása, a jelen számára.

Ez egy állandó kiállításnál sem árt, de egy időszaki kiállításnál elengedhetetlen: a látogató ugyanis nemcsak a tárgyat jön megnézni, hanem a kiállítást tekinti meg, ami mindenképpen értelmezni fogja a benne lévő tárgyakat, csak kérdés, hogyan és milyen mondanivalóval. Milyen kérdéseket tesz fel, mivel szembesít? Sajnos gyakran ott tartunk, hogy az sem világos, akar-e egyáltalán kérdéseket feltenni és válaszokat ajánlani.

– Tegyük fel, hogy akar, sőt talán könyvtárnyi ismeretet…

– Úgy még inkább kell lennie egy pármondatos üzenetnek, amivel gazdagodhat a látogató, és ezt a kiállításnak jól át kell tudnia adni.

– Milyen mondatok jók üzenetnek? Kérdő? Kijelentő? Összetett vagy egyszerű?

– Bármelyik, mert attól jó, ha gondolkodásra serkent, és nem csak készen adja magát. A szocializmus vagy akár a nácizmus többek között arról szólt, hogy megmondták, mit kellene gondolni – de egy modern kiállítás nem akar indoktrinálni. Európában civilizációs jellegzetesség, hogy el akarunk tűnődni, szabadon akarunk elgondolkodni a múltunkon. Vagyis nekünk, muzeológusoknak legyenek arra eszközeink, hogy elgondolkodtassuk az embereket. Ehhez pedig legjobbak a kicsit megdöbbentő üzenetek. Egy jó kiállításnak legfeljebb két-három üzenete lehet, ez körülbelül a határ.

– Mármint a befogadói határ?

– A befogadói határ is ez, sőt még szűkebb, mert a kiállítási élményt az is befolyásolja, hogy mennyit kell állnom a pénztárban, hideg van-e vagy meleg, messze kell-e parkolni, vagy messze-e a megálló, lökdös-e a tömeg, hányan zavarják meg a gondolataimat, és sorolhatnám. A kiállítás megtekintése úgy közösségi élmény, hogy mindenki a maga tempójában halad.

Virtuális vagy igazi tér

– Kicsit kanyarodjunk vissza a kiindulóponthoz, az online jelenlétért odaítélt Év múzeuma kitüntetéshez: ezek szerint   mégiscsak a hagyományos kiállításoké a jövő?

– Bizonyos dolgok kétségkívül jobban működnek a virtuális térben: egy aprócska tárgy, töredék bemutatása jóval informatívabb digitálisan, hiszen a képernyőn például szinte a végtelenségig nagyítható. A szöveg olvashatóbban áll rendelkezésre. A csend, a nyugalom, az elmélyülés otthon jobban megoldható. De ezzel az eredeti múzeumi élmény elvész vagy teljesen átalakul.

– Nyilván ez az ára annak, hogy nagyítható a fotó, vagy hogy nincs tömeg, csak ez nem múzeum.

– Sosem a valódi múzeumot kell átfordítanunk virtuálisba, hanem meg kell teremtenünk egy párhuzamosan létező online vagy virtuális múzeumot. A kettő nem pótolja egymást, ahogyan az azonos témájú regény és a film között sem lehet választani.

A hasonlatnál maradva: egy regény elbír akár kétszáz jelenetet, a filmek viszont, azt hiszem, általában tíz-húsz-huszonöt jelenetből állnak. Ennyiben kell tudnia elmesélni az egész történetet a rendezőnek. A hagyományos és igazi múzeumi élményt nem is csak a tárgyakkal való találkozás adja, hanem komplex folyamat során jön létre, kezdve ott, hogy nálunk belép a látogató a megújult Múzeumkertbe, feljön a lépcsőkön, ahol egy templomszerű épületbelső várja, mert Pollack templomot akart csinálni a múzeumból. Túlzásnak tűnhet, de helytálló, mert tényleg szinte térdre kell esnünk
a végén. Ha jó az élmény.

– Mitől lesz jó?

– A komplex élmény mélyén mindig meg kell maradnia a nyugalomnak, hiszen – ahogy egy kiváló magyar kurátor szokta mondogatni – a múzeum „lassú műfaj”, a nem kapkodó befogadás során nyújt szellemi rekreációt.

Amit nem szabad

– A templomhasonlatról jut eszembe: nem sokkal korábban egy másik interjúban úgy nyilatkozott, hogy a múzeumi világ nagyon morális. Hogy értette?

– A múzeumok az emberiség emlékezetének tárgyi emlékeit őrzik és teszik közzé. A magyar történelem tárgyai is egyúttal az emberiség közös kincsei. A becsületesség és a hitelesség kérdése az európai múzeumi világban meghatározó. Folyamatosan tudnunk kell: hiteles-e a tárgy, jogosan tartozik-e egy gyűjteményhez, megfelelően őrizzük-e,
és a mindenkori tudományosság módszertana alapján értelmezzük-e.

Akik a tárgyakkal bármilyen minőségben közvetlenül foglalkoznak: kurátorként, restaurátorként, fotósként, sorolhatnám még, ők megfelelnek-e ezeknek a követelményeknek, követik-e ezeket a szabályokat? Ezek alapkérdések. Azt hihetnénk, hogy a múzeumi világ is a pénzről szól, és persze, bizonyos pénzösszeg alatt nem tudunk működni, de mégsem ez a döntő. Hiába van valakinek pénze vagy akár politikai hatalma, a hitelesség és a megbízhatóság sem pénzzel, sem hatalommal nem váltható ki.

– Éppen úgy, ahogyan más területeken sem. De attól még a kiállításhoz is általában ugyanaz a három dolog kell, mint ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz.

– Nem, a kiállításhoz elsősorban kreativitásra van szükség. Nemzetközi kiállítások esetében sem a pénz a döntő. Nem tud senki csak azért kölcsönözni műtárgyakat, mert sok pénze van. Akkor tud kölcsönözni, ha a kölcsönadó respektálja a múzeum és munkatársai szakmai színvonalát, egyetért a kiállítás céljával és mondanivalójával. A kérdés magyarán, hogy a nevét adja-e az együttműködéshez.

Nem lehet hamisítványt kiállítani, és a lehetséges mértékben ki kell küszöbölni a tévedés lehetőségét is. A magam részéről erkölcsi kérdésnek tekintem azt is, hogy együttműködéseink során mindig a legjobb tudásunk szerint dolgozzunk – mert még így is ki fog derülni utóbb egy csomó tévedés, de ez a tudományos élet velejárója, elkerülhetetlen. A szándék viszont egyáltalán nem mindegy. Nagy a tét, hiszen egyedi műtárgyakkal és azokon keresztül az egész emberiség emlékezetével foglalkozunk. Ezzel nem lehet játszani.

– Nem lehet vagy nem szabad?

– Nem szabad. De a játékosság, derű és nevetés nélkül persze semminek sincs értelme. Én eléggé szeretek nevetni.

Kapcsolódó írásaink