Botrányhősökből mesterek

Az év legjobban várt kiállítását nyitották meg az újrainduló kulturális életben a Magyar Nemzeti Galériában májusban a Vágyott szépség – Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből című tárlattal és a hozzá kapcsolódó, magyar reflexiókat, kapcsolódásokat bemutató, Az utópia szépsége kísérőkiállítással. Amint azt a megnyitóról szóló beszámolónkban is írtuk, mindkét anyag rendkívüli, hatalmas, informatív, az angol gyűjtemény ráadásul még soha nem volt látható hazánkban, ezért nem érdemes kihagyni.

A remek kiállításrendezésnek és kurátori munkának köszönhetően mindkét tárlaton órákat eltölthetünk, nemcsak azért, mert szemet és lelket gyönyörködtető alkotásokról van szó, hanem a bővített képcédulák, versrészletek, falfeliratok miatt is, amelyek a rendelkezésre álló kis hely ellenére igyekeznek minél több információval, háttérrel szolgálni a látogatónak – ezáltal segítve a preraffaelita irányzat, a kor, a kontextus mélyebb, jobb megértését.

Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy az egyszeri látogató egy idő után „megtelik” ezzel a kulturális–művészeti gazdagsággal, és egy ponton túl nem képes több információt befogadni. A következő hetekben olvasható, Vágyott szépség című cikksorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy olvasóink számára megkönnyítsük a kiállítások befogadását bizonyos alkotók, tendenciák részletesebb, előzetes bemutatásával a Magyar Hírlap hasábjain. Ezáltal reményeink szerint olyan előzetes háttérinformációk birtokában látogathatják majd meg a Magyar Nemzeti Galériát, ami lehetővé teszi e két csodálatos tárlat maradéktalan élvezetét.

Elsőként kicsit részletesebben mutatjuk be a hazánkban talán kevésbé ismert preraffaelita irányzatot magát, a hozzá kapcsolódó művészeket és ars poeticájukat, később a recepciójukban (illetve magánéletükben is) meghatározó szerepet betöltő, híres angol esztétát, John Ruskint. A következőkben aztán szólunk majd a „preraffaelita nővérekről” is, a mozgalomhoz kapcsolódó fontos nőalakokról, különösen Elizabeth Siddalról – akinek műveit láthatjuk a tárlaton is.

Természetesen a preraffaeliták századfordulós magyar művészetre gyakorolt hatásáról sem feledkezünk meg, főleg hogy nemzetközi kitekintésben hazánkban talált elsőként követőkre a mozgalom: mind Gulácsy Lajos munkásságáról, mind az angol preraffaeliták egyik legfontosabb, általuk el nem ért álmát megvalósító gödöllői művésztelepről szólunk majd.

Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy utóbbi egyik legjelesebb képviselője, Körösfői-Kriesch Aladár tollából már 1904-ben – alig ötven évvel a mozgalom születése után – komoly magyar nyelvű esszé látott napvilágot Ruskinról és az angol preraffaelitákról a Franklin Társulatnál, Ruskin Velencze kövei című kötete pedig már 1896-ban megjelent magyarul Geőcze Sarolta fordításában (ezt a kiállításon tanulmányozhatjuk is).

Az első, avantgárdnak mondható művészeti mozgalomról Carol Jacobi, a Tate Britain 1850 és 1915 közti angol gyűjteménye kurátora a következőket írja a tárlat katalógusában: „A preraffaelita mozgalom a fiatalok forradalma volt: hét diák és barátaik elhatározták, hogy modern szellemben újragondolják a művészet és az élet összefüggé­seit. Olyan korszakban éltek, amikor az egész világ nagy változásokon ment keresztül. […] A 19. sz. közepén London volt a bolygó leggyorsabban fejlődő nagyvárosa az ipari forradalom élvonalában.”

Mint Jacobi kifejti, bár a csoport neve, a Preraffaelita Testvériség (Pre-Raphaelite Brotherhood) látszólag nem ezt tükrözi, mégis közvetíti az alapítók modern művészetről vallott nézeteit. Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt a londoni Királyi Művészeti Akadémia diákja volt, ám a régi mesterek másolására koncentráló oktatást elutasították – egyfajta új realizmust kívántak meghonosítani. Csatlakozott még hozzájuk William Rossetti, James Collinson, Frederic George Stephens és Thomas Woolner, illetve preraffaelitának számít Chris­tina Rossetti is, aki a kezdetektől kapcsolódott a körhöz, de hivatalosan nem fogadták be. A jelző – amint azt a kiállítás megnyitójával kapcsolatban már jeleztük – arra utal, hogy a Raffaello előtti, 14–15. századi művészekhez kívántak visszanyúlni.

„Egyfajta ellenkultúrát alakítottak ki a kora középkor kísérletező és mélyen spirituális művészetéből, illetve modern, úttörő költők, írók, tudósok műveiből merítettek ihletet. A középkori és kora reneszánsz festők és költők romantikus figuráknak tűntek szemükben, akikért rajongtak” – magyarázza Jacobi, kiemelve, hogy főleg a természethű ábrázolási módban, illetve a szimbólumok használatának megújításában követték őket.

Mindezek mellett persze Shakespeare vagy a 19. századi romantikus költők – különösen Keats – munkássága hatott rájuk. Példaképeiket, rajongásuk tárgyait halhatatlanoknak nevezték, egy listát is összeállítottak (részben útmutatóul és inspirációs forrásnak): közéjük tartozónak tekintették Lord Alfred Tennysont is, a kor koszorús költőjét.

Kurátori tárlatvezetésén Plesznivy Edit a fentieket azzal egészítette ki, hogy a középkort egyfajta tiszta forrásnak tekintették a preraffaeliták. Különösen nagy hangsúlyt fektettek a szimbólumokra, képeiken mindennek van valami mögöttes tartalma, jelentése: a tárgyaknak, virágoknak, színeknek. Például Millais Szabadon bocsátó parancs, 1746 című munkáján a földön heverő kankalinok az ifjúság szimbólumai, illetve az évszakra is utalnak. A mozgalom első képeit 1849-ben láthatta a közönség.

John Brett csodálatos színvilágú és lenyűgöző méretű, Britannia birodalma című 1880-as vászna a tárlat egyik legszebb darabja

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Érdekesen viszonyultak kortársaikhoz, a testvériségbe soha be nem lépő, de egyébként hasonló elveket valló Ford Madox Brown (Ford Madox Ford író nagyapja) például mestere volt, majd közeli barátja lett Rossettinek (és a töb-bieknek is) – számos képét láthatjuk a kiállításon, amelyeken megfigyel­hetjük egyrészt a bibliai témaválasztás előtérbe kerülését, amely a teljes mozgalmat jellemzi, és annak párosítását az alakok valóság- és történethű ábrázolásával.

Amint ez remekül észrevehető a Jézus megmossa Péter lábát című nagyvásznon a szereplők mozdulatai gondolatokat, érzelmeket tükröznek. Érdemes megfigyelni a Krisztus feje körüli glória fényességét – ez a ragyogás később visszaköszön a tanítvány, Rossetti Szent György esküvőjét vagy az Angyali üdvözletet ábrázoló, Ecce Ancilla Domini! címet viselő képén. Ezt a fényességet, a ragyogó színeket úgy érték el, hogy hófehér alapozásra dolgoztak.

Jacobi szerint a preraffaelita mozgalom első időszakában, az 1848-as alapítástól a testvériség 1853-as felbomlásáig ez a lélektani és vizuális realizmus volt a meghatározó. (A szépség keresése, a misztika, a mitikus történetek és a szerelem felé a Rossetti körül csoportosuló második generáció idején tolódtak el a hangsúlyok, amikor az irányzat átalakult esztétikai mozgalommá.)

Képeikkel gyakran reagáltak a kor szociális kérdései­re, a prostitúcióra, a gyermekek életének és oktatásának problémái­ra vagy a nőjogi mozgalmakra. Bár valahol ódzkodtak a túlzott emancipációtól, szembe is mentek a szigorú viktoriánus erkölcsökkel: egyszerű munkáslányokat választottak modelljeiknek, gyakran feleségül is vették őket, sőt Rossetti kilenc évig élt mondhatni élettársi kapcsolatban a masamódból modellé, majd festővé avanzsáló Elizabeth „Lizzie” Siddallal, (és csak két évvel a lány halála előtt vette el – de erről majd később).

Az impresszionistákat bő húsz évvel megelőzve kivonultak a természetbe, hogy képeik hátterét en plein air készítsék el – William Holman Hunt például engedélyt kért, hogy a Towerben festhesse meg a teljesen valóságos börtönhátteret a Shakespeare Szeget szeggelje alapján készülő, Claudio és Izabella című vásznához. De hasonló módszerrel született meg a mozgalom egyik leghíresebb festménye (amelyet érthető okokból nem hoztak el a Tate Britainből), Millais Opheliája is.

A festő öt hónapot töltött a Hogsmill folyó vidékén a vízparti környezetet és növényzet tanulmányozásával, illetve megfestésével, Ophelia alakjához pedig a modellnek, Lizzie Siddalnak heteken keresztül kellett órákig feküdnie a fokozatosan kihűlő vízben. Amellett, hogy lassan festettek, nagyon sok ceruzavázlatot készítettek – ezekből is többet szemügyre vehetünk a tárlaton.Jacobi tanulmányában a következőképp foglalja össze az előbbie­ket: a preraffaeliták művészetét általában jellemezte, hogy olyan zárt, gyakran pszichológiai folyamatokról árulkodó teret kívántak létrehozni, amelyben a néző is elmerülhet.

Azonban – mint írja – festményeik különös karakterét és erejét zavarónak bélyegezték, a modellek valósághű ábrázolása ellenérzést váltott ki, a bibliai jelenetek katolikus szellemisége pedig gyanakvást keltett. Miután 1850-re fény derült a képeken aláírás helyett használt PRB-rövidítés jelentésére, a kritikusok és a közönség a csoport ellen fordult – a híres esztéta és művészetkritikus, viktoriá­nus „influenszer”, John Ruskin kivételével.

A J. M. W. Turnert tulajdonképpen felfedező Ruskin művészetelmélete és szépségeszménye sok ponton találkozott a preraffaeliták elveivel, egy helyütt a következőképp fogalmaz: „Az emberi szellem legnagyobb tette ezen a világon az, hogy lát valamit, és egyszerűen elmondja, amit látott.” Ez szépen összecseng a csoport realista törekvéseivel. Megjelenésüktől kezdve figyelemmel kísérte munkásságukat, kritikáival igyekezett rájuk irányítani a figyelmet, hiszen elég nagy befolyással volt a közízlésre – és nem lehet szó nélkül hagyni, hogy vagyona révén anyagilag is segíteni tudta őket. Ruskin szépen lassan a preraffaeliták legfontosabb mecénásává lépett elő (sorozatunkban róla is mesélünk majd részletesebben).

Talán a kezdeti sikertelenség is okozhatta, hogy a testvériség 1853-ban felbomlott, tagjai inkább saját érdeklődésüket akarták követni, ám eszményeik mellett kitartottak, így az irányzat nem szűnt meg. Sőt, az ötvenes évek folyamán fokozatosan elnyerték a közönség és a kritika szeretetét, a fiatalabb művészgenerációban pedig követőkre is találtak. Ehhez a második preraffaelita generációhoz tartozik Arthur Hughes és John Brett – akinek csodálatos színvilágú és lenyűgöző méretű, Britannia birodalma című 1880-as vászna a tárlat egyik legszebb darabja –, de Edward Burne-Jones és William Morris is, akik a fentebb említett esztétizmus kialakulásában is fontos szerepet játszottak.

Mint ismert, Morris munkássága nyomán jött létre a képző- és iparművészet számos ágát felölelő Arts and Crafts elnevezésű összművészeti mozga­lom (a szecesszió egyfajta angol megfelelője). A tárlatot beharangozó kép, a Shalott kisasszonya pedig a kései preraffaelitának tekinthető John William Waterhouse hatalmas vászna, amely ugyan Tennyson Artúr-mondakörből vett balladája alapján készült, de már impresszio­nisztikus technikával készült.