Két dudás jól megfér ugyanabban a csárdában

Úgy látszik, „plakátban utazik” az újranyitó Vigadó, hiszen az Újvidékről induló Baráth Ferenc mellett a műfaj két nagymestere, Árendás József és Bakos István kapott lehetőséget arra, hogy megmutassa a Pesti Vigadóban, amit terjedelmes életművükből ma fontosnak tartanak.

A hatodik emeleti galériában egy klasszikus hirdetőoszlop osztja ketté a teret, de nem választ el két embert, két együtt is mozgó pályát. Az 1941-es születésű, budapesti Bakos István és a csallóközi Ímelyen a napvilágot 1946-ben meglátó Árendás József pályafutásának első közös pontja az volt, hogy mindkettőjüket a legendás Konecsni György tanította a mesterség alapjaira. Bakost a Képzőművészeti Főiskolán, Árendást pedig kicsivel később az Iparon.

Mindketten olyan egyedülálló pályaívet tudhatnak magukénak, ami minden túlzás nélkül meghatározta magát a műfajt is. A plakátművészetnek a 20. században kiemelt szerepe volt, mivel a vizualitás ekkoriban még nem vonult vissza a képernyőkre. A hirdetőoszlopokon inkább filmeket, kulturális eseményeket hirdettek, nem eladásra szánt árukat, de ha mégis, akkor legtöbbször művészi színvonalú alkotások születtek.

De a plakát eme virágkorának már csak az emléke és néhány meghatározó alkotója él. Az idősebb korosztályokhoz tartozók még láttak olyan filmes plakátokat, amelyeket nem a főszereplő arcképével vagy a mű egyik tömegjelenetével reklámoztak, hanem önálló képzőművészeti alkotással.

A hatvanas évek végétől különösen a filmes plakátok terén főszerepet játszott a két most kiállító művész. Árendás és Bakos a Mokép, „a” filmforgalmazó mellett színházaknak is dolgozott. Árendás Zalaegerszegre és Veszprémbe is eljuttatta munkáit: a szállítással egy-egy mozdonyvezetőt megbízva, ahogyan erről a Magyar Hírlap hétvégi mellékletében korábban megjelent interjúban is beszélt.

Árendás plakátjain a kifejezőerőben páratlan, néhány jól elhelyezett vonással, vonallal ér általában célt, míg Bakos, legalábbis most kiállított filmes plakátjaival a festőiséget, az expresszivitást műveli magas fokon. Hogy aztán a nyolcvanas években új kifejezési módot, a fotográfiát használja hasonló erővel, intenzitással.

Kiállított anyagának filmes részét David Lynch műveire rajzolt, festett plakátok adják. Ott sorakozik előttünk a kamerájával a maga is festészetet művelő rendezőnek az életműve: a Veszett a világ (a plakáton még Vad szívvel a címe), a Kék bársony vagy az Útvesztőben. De ugyanúgy megállít A ménesgazda című filmhez és Az ötödik pecséthez készített munkája is.

Aztán jön az „impexek kora”, és Bakos az egyik megkerülhetetlen alakja lesz a hanyatló Nyugatra szánt hazai termékek reklámozásának. Dolgozott a bőrárukat és szőrméket forgalmazó TANNIMPEX és az ELEKTROIMPEX számára, majd az itthon is árusított Mino cipőnek és a Tricotex kötöttáru-gyárnak. Művein pedig a modellek festői beállítása mellett erőteljesen megjelenik már az erotika is.

Árendás József pedig mindvégig hű maradt a szűken vett műfajhoz, jelen pillanatban is blikkfangos plakátokon járhat az esze. A tárlatról most hiányoznak a valamit hirdető, filmes vagy színházi plakátjai. „Sui generis”, vagy ha úgy tetszik, „l’art pour art” plakátokat látunk a terem bal oldalán. Egyiken úgy fogalmazza meg a műfaj lényegét, hogy egy konyhai támlás szék ülőfelületére egy hátborzongatóan hegyes, hatalmas rajzszöget helyez.

Jellemző művészetére a politikum bevonása is, Az elvtárs című munkáján hat, szinte arctalan fej tartozik egyetlen, nyakkendős, zakós, kitüntetéses testhez. A Lenin élt címet adta 2017-es, a bolsevik puccs 100. évfordulójára emlékező művének, amelyen erősen pusztulóban, szétmállóban a vezér monumentális szobrát ábrázolja. A csernobili katasztrófát 2015-ben fonnyadó, elszáradt, leszakadt vezetékű villanyoszlopokkal jeleníti meg, a globális felmelegedésre egy kézben tartott, de valósággal elfolyó falevél a válasza.