A mindenre allergiás lény

A film pedig éppen egy karanténban élő nőről szól. Hét év magány elszigetelten a külvilágtól. Ha mégis ki kell mennie a preparált lakásából, csak szkafanderben teheti meg. Éva ugyanis mindenre allergiás: gőzökre, gázokra, vegyi anyagokra, elektromosságra. Elutasítja az emberi érintést is, legyen az fizikai vagy lelki. Közben az orvosok fáradhatatlanul keresik a választ: mi baja van? Allergiás, klausztrofóbiás, depressziós? Vagy leginkább az nyomorítja meg, hogy kísérleti nyúlnak használják, és ezért hét éve nem élhet normális életet?

Hogy kezdődött ez az egész? Talán ha megtudjuk mi, nézők, találhatunk valami kapaszkodót vagy kiutat a főhős számára. Éva elmeséli, hogy amikor még szabadlábon majdnem normális életet élt, egyszer rosszul lett a buszon, és rázuhant egy nénire. Kórházba vitték, azóta vizsgálják, egyre rosszabbul van, és nincs esély, hogy kikerüljön az elszigeteltségből. És még ha ki is kerülne, már nem tud kapcsolódni ahhoz, amit normális életnek tartunk.

Kocsis Ágnes a film rendezője és egyik forgatókönyvírója, akinek előző filmjei (Friss levegő, Pál Adrienn) számos díjat nyertek rangos fesztiválokon, nem kész gondolatokat közöl velünk, inkább megmutat mindent, ami számíthat, és hagyja, hogy kérdezzünk, akár még válaszokat is találjunk, ha nem is mindegyik válasz lesz ínyünkre.

A film lassú tempóban halad, sok hosszú csend, motoszkáló hétköznapi zaj és kevés zene kíséri a képsorokat. Van idő megfigyelni, mi történik, és bennünk mi zajlik. A képek erősek. Jó részük nem spontán, hanem tudatosan beállított, de kényszerítő erő nincs bennük, inkább csak kettősség.

Emlékeztetnek valamire, gyerekkori családi vagy iskolai fotóra. Egy múltra, ami így soha nem létezett, de amelyben mégis gyerekek voltunk, ártatlanok, tudtunk játszani, örülni, bízni, volt macink, szánkón húztak minket, mielőtt még szörnyűség lett az egészből. Talán bennünk is él egy vacogó, mindenre allergiás lény, akinek már elege van abból, ahogy körülöttünk alakulnak a dolgok?

Éva életében András, a pszi­chiáter, aki előbb felelősséget kezd érezni a rábízott lány iránt, aztán beleszeret, az utolsó utáni szalmaszál.

Az Évát alakító horvát Lana Baric sugárzó szépségű nőből kopott verébbé változik a szerep kedvéért. Arca gyakran bábuszerű a fájdalomtól és a kiszolgáltatottságtól, de nyomorúságában is igazi nő, aki bármikor el tud bűvölni egy férfit. Andrást, a pszichológust Daan Stuyven holland rockzenész játssza. Esendő, sebezhető, mégis férfias tartással bíró, vonzó alak.

Éva öccse, Gyuri mindig elemi erővel, fájó nyersességgel jelenik meg a vásznon, mint egy természeti csapás. Ő nem tud azonosulni az áldozatos sorssal, amelyet az élet rámért. Hol birtokolni akarja Évát, hol menekülne az ápoló szerepből. Bocskor-Salló Lóránt annyira egybeforr a figurával, hogy újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat: az övé is színészi alakítás.

Tóth Widamon Máté kamerája hol a nézőre érzékenyen ható közeliket mutat, máskor monumentális, fénylő sci-fi-szerűen idegen és személytelen tereket. Hajlamosak vagyunk a sivárságot automatikusan a külvilághoz sorolni, pedig ezek is belső lelki terek.