Kultúra
A fény képei
Megnyílt a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon, amelynek célja, hogy megszólítsanak minden alkotót, aki az elmúlt öt évben jelentős műveket hozott létre
A szalonkiállítások műfajához, hagyományához igazodva a felkérést kapott fotóművészek maguk dönthették el milyen munkát, vagy éppen sorozatot küldenek el A fény képei – II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 2021 kiállítására. Egy kritérium volt csak, a munka nem lehet öt esztendősnél idősebb, vagy legalább legyenek olyan részei, amelyek beleférnek ebbe az időintervallumba.
A tárlat egyik kurátora, Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművész, érdemes művész konszenzusteremtő személyiségnek, tekintélynek számít a szakmában, így most sokan vannak jelen azok közül, akik öt esztendővel ezelőtt még visszautasították a felkérést. Haris László az igazán impozáns tárlat bejárásán elmondta, hogy valódi szalont szerettek volna létrehozni kurátortársával, Bán András művészeti íróval, kritikussal.
Ezért meghívtak mindenkit, aki az utóbbi öt évben valamit letett az asztalra ebben a műfajban. Így találkozhatunk egészen új nevekkel is a nagy öregek mellett. Haris László szerint az is természetes, hogy nem egységes ez a hatalmas anyag, de arra törekedtek a termek elrendezésénél, hogy egyes alkotók, fotográfiák párbeszédbe kerüljenek, kiegészítsék vagy éppen ellenpontozzák egymást.
Így a bejáratnál egyfajta együttérző közelnézet képei fogadnak, amelyek a tágabb haza legeldugottabb sarkába is elröpítenek bennünket. A csíkkarcfalvi Ádám Gyula Paradicsom sorozata révén bepillantást nyerhetünk egy végtelenül szegény, de mégis boldog idős pár otthonába, életébe, ahogy az ősz öregapó a csöpögő ereszből visz be vizet talán a teának, vagy nagy szakértelemmel füstölgeti a különféle szalonnákat, amiből jó darabig élni fognak majd.
De itt vannak Korniss Péter fővárosi környezetbe került széki asszonyainak fotói is, vagy az ifjú Mohos Zsófia Görbeország című 2019-es albumának néhány képe, amelyek a nógrádi Kisecset elöregedő, csoszogós, fekete gyászos ünnepeit és hétköznapjait mutatják meg. Az egzotikus országokban sokat kalandozó Bácsi Róbert László most a Balaton-felvidékre utazott, hogy Szabadon című, 2016-tól fényképezett sorozatában az új nomád családfőt, Robit és az övéit megmutathassa. Fekete Zsolt Marosszentgyörgyön kereste fel Marit, aki egy fóliából és csipkefüggönyökből összeeszkábált sátorban húzza ki az arrafelé igencsak kemény telet, Stalter Görgy pedig Rákosrendezőn találta meg azokat, akik igazán érdeklik.
A második terem bejáratánál Kundász Gábor Arion fotóinstallációja állít meg bennünket a szó szoros értelmében. A vásznakra is nyomtatott fotók rég volt szpartakiádok hangulatát idézik. Aztán itt vannak Keleti Éva Szerelmetes szeretett című, nagyon összetartozó embereket mutató fotói, köztük az Eszményi–Heilig házaspár vagy az aszódi intézetben egykor megrázó fotókat készítő Urbán Tamás és fia, Ádám, aki apja nyomdokait követve 2017-ben újra elment az aszódi javítóintézetbe, mi pedig megállapíthatjuk, hogy az ottani figurák, arcok cseppet sem szelídültek a mögöttünk hagyott évtizedekben.
S ha már időutazás, itt van Szigeti Tamás sorozata is, aki nem tett mást, mint rendszerváltás környéki fotójával a kezében 2020-ban lefényképezte az akkori ismert embereket, mások mellett Demszky Gábort vagy éppen Szőcs Gézát. A teremnek van egy egészen megrázó része is, ahol Kovács Bea Pillangólány sorozata révén egy ritka betegségben szenvedő, sebekkel borított cigány kislány szenvedését, majd halálát láthatjuk.
Rostás Bianka Szív szerinti gyermek című sorozata egy örökbe fogadott Down-kóros kisgyermek és új anyukája életét mutatja be, de Hajdú D. András révén Kongó földjére is eljuthatunk, ahol Hardi Richárd atya száz kilométereket utazva, sátorban operálja a szürke hályogban szenvedőket.
A harmadik teremnek már a bejáratában megállít Mészáros László Asztaltársaság című, nagyméretű beállítása, amely drámai fényeivel Caravaggio képeire emlékeztet. Itt van egy katonai részleg is, mások mellett Károly Sándor Áron fotóival, aki hivatásos katonákat fényképezett Gun Works sorozatában. Mégpedig úgy, hogy egy sötét szobában pisztolylövések szolgáltatták a fotózáshoz a fényt.
Egy-egy kép elkészítéséhez öt lövésre volt szükség. Az utolsó, két oldalra is kinyúló kiállításrészben kaptak helyet mások mellett a természetfotósok is. A főhelyen az immár világhírű Máté Bence Csendélet című, nagy méretű képével, amely egy megtermett vízilovat ábrázol az afrikai ég csillagmilliárdjai alatt. Arra, hogy megérkezzen, ötven napot kellett a leshelyén várnia a detektívüveges lesek nagymesterének. Szót kell még ejteni Deim Balázs és Mezősi Ágnes „konstruktivista” fotóiról, Balla András Torockói Madonnájáról és Zsila Sándor Édenkertjéről is.
A kiállítás szeptember 26-ig tart nyitva, bőven lesz hát idő a tárlat megtekintésére.
