Terrorfiúk és tetteik 1919-ből

Teltek-múltak az évek, és egyre több adat került elő arról – illetve a történészek is írtak róla már az 1980-as években –, hogy nem minden úgy történt, ahogy. A magyar parasztság tömegei nem álltak be egységesen a bolsevik elképzelések mögé. A munkások sem lelkesedtek annyira amennyire, és a Vörös Hadsereg sem volt olyan vörös. Talán egyedül a kommunista vezetők voltak kommunisták, akik viszont – ha megnézzük a halálozási statisztikákat – többnyire nem a „Horthy-Magyarországon” megnyilvánuló fehérterrornak lettek az áldozatai, hanem a nekik menedéket biztosító sztálini Szovjetunióban „virágzó” bolsevik terrornak. Mondhatjuk azt is: nem mindig igaz a mondás, miszerint „holló a hollónak…”.

Napjainkban egyre-másra jelennek meg újabb és újabb publikációk 1918–1919-ről, és a különböző szerzők könyvei, tanulmányai, forrásközlései nem kevés újdonságot tárnak elénk. Ez így is van rendjén. Forrásfeltárás és –kritika, értékelés, publikálás. Az értékelésben természetesen vannak és lesznek is eltérések, de bizonyos kérdésekben nem igazán lehet vitatni azt, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság (1919 júniusának végétől Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság) százharminchárom napja nem a dicsőséges magyar múlt időszakai közé tartozik. Sok vélemény látott napvilágot arról is, hogy vajon kik is voltak az egykori „terrorcsapatok” (nem az utókor, hanem maguk nevezték így magukat 1919-ben) tagjai, mit és miként cselekedtek, illetve mi lett a sorsuk 1919 augusztusa után.

Erről most sokat megtudhatunk, ha kezünkbe vesszük – igaz jobb, ha az íróasztalra tesszük mérete és tömege okán – Bíró Aurél történész-levéltáros 2020-ban megjelent, Vörös terrorcsapatok és a mindennapok terrorja a Magyarországi Tanácsköztársaság idején című kötetét, amely hatalmas levéltári feltáró munka eredményeként mutatja be az egykori „terrorfiúkat”, a tetteiket és mindazon ismereteket, amelyek nélkülözhetetlenek egy korszak történéseinek a megértéséhez.

Szamuely Tibor, Cserny József, Korvin Ottó és még sokan mások, ahogy azt a mozifilmek stáblistájának a végén szokás felsorolni. Személyek és nevek, akikre egykoron illett büszkének lenni, akikről illett ezt-azt elnevezni, hogy aztán a rendszerváltoztatás után sokkal nehezebb legyen megszabadulni e nevektől csakúgy, mint az egykori adományozóktól. Utcák, terek, iskolák, kórházak. Ma már talán egy sem (?) őrzi az egykori kommunisták – avagy az egykori terminológia szerint bolsevikok – nevét, de a szellemiségükből sem kíván vissza senki semmit.

Bíró Aurél a történésztől elvárható módon nem ítéletet hozott és mondott – az a bírák joga –, hanem feltárt, bemutatott, gondolkodásra késztetett. S ez így is van rendjén. A múlt megismertetése, illetve megismerése, kritikus vizsgálata a mi feladatunk. Eleink erényeit és hibáit egyaránt bemutatni, hogy mi ne legyünk részesei olyan eseményeknek, amelyek okán utódainknak majd szégyenkezniük kellene. A „dicsőséges Magyarországi Tanácsköztársaság” százharminchárom napja múló, de nem felejthető és felejtendő „emlék”. Véres valóság volt, amelynek megvalósításában aktív szerepet vállaltak a terrorcsapatok/terrorkülönítmények tagjai, akiknek a tevékenysége olyan reakciókat (is) kiváltott 1919 augusztusa után, amelyekről szintén nem szabad elfeledkeznünk.

A mérleg serpenyőibe beletéve a különböző történéseket mindenki a maga ismeretei és világnézete szerint gondolja, hogy majd az övé süllyed lejjebb vagy emelkedik magasabbra. Az igazi az lenne, ha nem kellene elővenni a mérleget, mert nem lenne mit mérni vele.

Ez viszont egy olyan álom, amelynek a megvalósulására még várni kell.

Addig pedig örülni kell annak, hogy vannak, akik nem mérlegelnek, hanem kutatnak, értékelnek és írnak – sok száz korabeli dokumentum megszólaltatásának segítségével – a történésztől elvárható módon, azaz harag és elfogultság nélkül. Ezt tette Bíró Aurél. Köszönet jár érte.