A szépség három termének bebarangolása

A Műcsarnok minap megnyílt új, Ars naturae címet viselő tárlatának alkotója, Dorogi János  1980-ban született Debrecenben, a nyíregyházi művészeti szakközép­iskolában már szobrászatot tanult, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Jovánovics György, Orr Lajos és Karmó Zoltán voltak a mesterei. Tizen­nyolc éve állít ki, elnyerte a Barcsay-díjat és már Tajvanon is van köztéri munkája. A fenti két mondatba belesűrített tartalom viszont vajmi keveset mond arról, ami remélhetőleg hamarosan ténylegesen is látogatható lesz a Műcsarnok Boxban, a Senecától kölcsönzött című kiállításon.

Mert a plasztikák láttán talán igaz az, hogy minden művészet a természet utánzása (Omnis ars naturae imitatio est). S ha Seneca napjainkra ugyan feledésbe merül is, kijelentése egy kis kiegészítéssel igaz lehet. Mégpedig úgy, hogy a művészet szó elé oda kell tennünk egy „szemet gyönyörködtető”, vagy „lelket emelő” jelzőt, és így mindjárt közelebb is járunk az igazsághoz. Mert akinek szeme van az ilyenre, az meglátja és szépnek találja egy napszítta, eső, szél és fagy alakította deszkakerítésen a „ráncokat”, az egyre mélyülő barázdákat, hasadékokat, az elmúlt idők tanújeleit.

Ugyanakkor Dorogi János nem arra törekszik, hogy gipszlenyomatot vegyen egy ilyen szélrágta kerítésdeszkáról, nem akarja azt lemásolni, hanem tudatosan teremt meg valami hasonló szépséget,  mégpedig a holt anyag segítségével, gipszet és a jól bevált bronzot felhasználva. Plasztikáit akár precízen előállított rézkarcoknak, tűvékony ecsettel kidolgozott festményeknek is láthatnánk. Az első terem néhány gipsz tábláját pedig fametszetek nyomódúcainak, amiken a hullámzó dombok sorakoznak egymás mögött, s a táj előterében mintha egy-egy staffázs-figura, ember, szoknyás női alak is feltűnne.

Pedig nem igazi táj ez, csak párhuzamosan futó, meg-megtörő vonalak összessége. Az alkotás folyamatában fehér gipsztáblán, szürke festékkel azt megdolgozva megjelenik előttünk a kép, mintha ki lenne nyomtatva. Aztán ugyanez a vonalvilág bravúrosan rákerül két gömbre, egy kúpra és egy félbevágott tojásra is. De talán mégis azon a tizenöt, arasznyi átmérőjű érmen, vagy tondón a legszebb, ami ott sorakozik a falon egymás mellett. Ahol nemcsak az öreg fenyő kerítésdeszkák erezetét, de a szelíd, lankás tájat, és a mindezeken túlmutató szépséget is magunk előtt látjuk, nem is kell megerőltetnünk ehhez a lelki szemünket.

A második, még mindig fehér falú szoba más kincseket rejt. Itt a bronz adta lehetőségeket, bronzból öntött, s persze tovább alakított „tájakat” látunk. Keleti tusrajzokhoz hasonlatos, magas hegyekkel övezett tengeröblöket, a varázsló titokzatos kertjébe nyíló ajtókat, a meredek sziklafal alatt az utat és mellette a házat a szikla előtt. Vagy egy japán kertet, virágzó cseresznyékkel. Tompa a bronz színe, olykor halványan kiszínezve, s a fehér fallal erős kontrasztot képez. A legbelső terem a kincseskamra.

Mintha egy nagyon gazdag avar kagán, vagy Rómát sarcoló hun vezér sírjának széttört kincsei között járnánk. Itt a fekete falakon  erősen megvilágítva, valósággal aranyként ragyognak fel a fényezett bronzok. Vannak itt biomorf alakzatok, sosem látott, egyszer csak a partra vetődő mélytengeri lények, vagy éppen erős mikroszkópok alatt megfigyelhető csúf, tüskés egysejtűek. Az öt, szintén arasznyi aranykorong pedig, középen a sejtmaggal, mintha majd életre kelnének egyszer.

„Bármerre tekintsünk, a természetből a végtelenség fakad”, vallotta Goethe, s mi, kései utódok ezt a végtelenséget, időtlenséget most megláthatjuk néhány percre Dorogi János tájkép-szobraiban. A tárlat a tervek szerint május 16-ig marad a fa-lakon a Műcsarnok alagsorában.