Kirekesztettek

Az általános iskola nyolcadik osztályának elvégzését követően nem igazán volt reményük arra, hogy gimnáziumba, technikumba kerüljenek és a középiskola sikeres befejezése után egyetemre, főiskolára pályázzanak. S miért? Mert az édesapjuk a volt Magyar Királyi Honvédség vagy a volt Magyar Királyi Csendőrség hivatásos állományú tagjaként szolgált, mert vagyonosabb kereskedő, kuláknak minősített parasztember, egykoron bíró, ügyész, református lelkész volt a családfő. Az ő gyerekeik neve mellett az osztálynaplóban egy X szerepelt, ami azt jelentette, hogy ők az „ellenség” gyermekei.

Sok ezer „ellenség gyermeke” sorsát idézi fel az a Püski Kiadónál megjelent kötet, amelyben Alföldi Vilma nyugalmazott levéltáros huszonegy család X-es gyermekét szólaltatta meg. Személyes beszélgetés, interjú, korabeli dokumentumok felhasználásával rajzolta meg az egyéni történeteket, amelyek szinte mégis ugyanazok.

Kirekesztés, eltanácsolás, megaláztatás… Tizenéves leánygyermekek és fiúk, akiknek a legnagyobb „bűne” az édesapa foglalkozása volt, és emiatt helyi társadalmi bizottság(ok) a „…szocialista rendszerünk érdekei szempontjából továbbtanulásra nem” javasolták.

Ritka kivétel volt, hogy a különböző hatóságokhoz, hivatalokhoz fordult fiatal „felmentést” kapott, eltekintettek az X-es származásától. Aki a kivételezettek közé került, az általában kiválóan megállta a helyét az iskolákban és az életben egyaránt. Aki előtt nem nyílt fel a továbbtanulást akadályozó sorompó, az álmait csak a legritkább esetben valósíthatta meg.

Küzdelem, elszántság, tehetség és szerencse kellett ahhoz, hogy valaki kikerüljön ebből a megbélyegzett helyzetből, amely nem egy esetben kitelepítéssel, vagyonelkobzással, internálással is együtt járt.

Mivel mindezekről évtizedekig nem beszéltek, nem írtak, nem is tudhatott róla a magyar társadalom nagy része. Az egykoron megbélyegzettek a rendszerváltoztatást követően próbálták megszervezni a saját egyesületeiket, szervezeteiket, és elérni azt, hogy legalább jelképesen rehabilitálják őket.

Recsk, a kényszermunkatáborok, Hortobágy jelentett/jelenti mindazt, ami egy diktatórikus hatalom jelképe lehet. A „csak” kirekesztettek sorsa, története kevesek előtt volt ismeretes. Ezért is fontos könyv Alföldi Vilmáé, aki az interjúkötet előtt már jelentkezett egy kis könyvvel – Az „ellenség” gyermekei „…gyermekét a helyi társadalmi bizottság szocialista rendszerünk érdekei szempontjából továbbtanulásra nem javasolja” (Püski Kiadó, Budapest 2020) – amelyben a saját és családja élettörténetét vázolta fel, és amely számos hasonló sorsot megélt „kirekesztettet” ösztönzött megszólalásra.

Talán még nem késő, és élnek még olyanok, akik megismertethetik velünk a saját történetüket, és rádöbbenhetünk azok alapján is arra, hogy miként bánt el, számolt le a Rákosi-rendszer az egykori magyar középosztállyal, és milyen hatása lett ennek a magyar gazdasági, társadalmi fejlődésre.

Mert a történet igazán ebben az összefüggésben érhető tetten. Mennyi – az adott feladatra tökéletesen alkalmatlan – ember került olyan beosztásokba, amelyekben nemhogy maradandót, de semmit nem alkotott. Hány orvos, jogász, katonatiszt, kereskedő, mérnök került „kényszerpályára”, az ország pedig gyakorlatilag a tönk szélére.

Elveszített Magyarország sok tízezer kiművelt emberfőt, és megakadályozták sok-sok ezer tizenéves számára, hogy tehetsége, képessége, vágyai szerinti hivatást válasszon magának, és polgárrá válhasson.

Elveszett polgárosodás. Akár ezzel is jellemezhetjük az 1940-es évek végétől magát szocialistának, népi demokratikusnak stb. nevező Magyarországot, mert volt ott sok minden, de valódi polgári, demokratikus társadalmi és gazdasági fejlődés nem.

S mi jutott a kirekesztetteknek? Tiltás, amit Alföldi Vilma könyvének borítója nagyon egyszerűen, de hitelesen fejez ki: Egyetem, főiskola, gimnázium osztályidegenek előtt zárva 1949–63. Ez már a múlt, de olyan múlt, amely nem szabad, hogy a feledés homályába merüljön, és hogy csak azokat a hangokat halljuk meg, amelyek az egykori „börtönőrök” dicső és emberséges tetteit igyekeznek bemutatni nekünk, abban a hitben, hogy amit sokat emlegetnek, azt az emberek el is hiszik.