Kultúra

Az eleven fegyverré vált leány

A Feledi Project Élektrája igazi lelki mélyfúrás, amely fáj ugyan, de a szembenézés, a megértés, a vágy az irgalomra, a türelem mégis csendes békességet adhat a nézőnek

A görög mítoszok történeteiben jószerével nincs megbékélés, csak egymásra halmozódó sérelmek, bűnök, bosszú, balszerencse, betegségek és folytonos nyugtalanság.

Az eleven fegyverré vált leány
A csempefal úgy jelenik meg, mintha a történelem négyzethálós lapja lenne
Fotó: Nemzeti Tancszínház/Varga Zorá

Élektra testvérével, Oresztésszel megöli anyját és mostohaapját, mert végeztek apjával, Agamemnonnal. Igen ám, de Agamemnon előtte megölte Iphigéniát, Klütaimnésztra másik lányát és Thüesztészt, Agisztosz, a mostohaapa apját, majd elfoglalta a trónját.

A tíz éve működő Feledi Project Revenge: Élektra című előadását látva a Nemzeti Táncszínház SzínpadOn sorozatában a néző eleinte kutakodni próbál az emlékezeté­ben, melyik ógörög szerző nyomán haladhatott Feledi János táncos, rendező, koreográfus, zenei szerkesztő? Vagy inkább Hoffmansthal változatát követhette? Mert ugye az nem lehetséges, hogy túl másfél évezreden és annyi erőfeszítésen, az ember és sorsa most is ugyanolyan?!

Ha nem is teljesen ugyanolyan, de a nézőben egyre mélyebbre jut a bizonyosság, hogy a színpadon korunk sebzett-haragos-megszállott Élektrája ítéli el, és öli-öleti meg anyját és mostohaapját. Míg a korábbi változatokban Apollón a Nap, a világosság, a racionalitás istene Oresztészt sarkallja arra, hogy apja gyilkosain, a királyi páron bosszút álljon, Feledinél Apollón Élektrába oltja a bosszúvágyat.

Az előadás elején a függöny előtt fekete zsakettben-nadrágban táncol Apollón (Jurák Bettina). A természetes szépségű arcon eleinte a töretlen fiatal lélek karcolatlan hitét látjuk az igazságban, amely kideríthető, és mindig érvényre juttatható. De ahogy a karjait kecsesen körbeforgatja a teste körül, mint óra a mutatóit, hangsúlyozva a szabályosságot, a geometriát, a törvényt, változik, szigorodik az arc, a mozgásba is beköltözik a harag, az indulat.

Felgördül a függöny. A fehéren megvilágított színpadon tágas, szinte üres teret látunk. A hátsó falon fehér csempék, akárha nem is a mükénéi palotában lennénk, hanem kórházi vagy vasúti váróteremben, vágóhídon, kiszáradt medence alján, vagy iskola előcsarnokában. A csempés fal előtt pedig fekete vödrök vannak.

Klütaimnésztra (Safranka-Peti Zsófia) és Aighisztosz (Nagy Csaba Mátyás) éppen mosakodnak. Aighisztosz tartja a vödröt a királynénak, Klütaimnésztra mossa a kezét, arcát. Nem látszanak gyilkosoknak, inkább sebzett és sebezhető embereknek, akik sok viszontagság után egymásnál új életre, otthonra, gyengédségre találtak. Élektra (Horváth Zita) már amikor megáll előttük, és idilljüket nézi, olyan, mint egy kifeszített íj. (Számtalanszor el is táncolja ezt a mozdulatot.) Nem leány, nem ember, hanem fegyver.

Élektra nyomoz. Nem az igazságot keresi, mert azt már mindenki tudja, hogy ki kit és miért ölt meg. Érveket, bizonyítékokat, elveket keres, amelyekkel magát és testvérét Oresztészt, aki egy ideje már barátjával, Püladésszel (Feledi János) az udvarban tartózkodik, cselekvésre, véres bosszúállásra bírhatja.

Keresi és szolgálókkal (Kézér Balléé) keresteti földön, égen, csúszva, mászva, ide-oda csoportosítva, szabályos rendbe sorakoztatva, máskor káoszként hullámoztatva mindazt, ami a tetthez közelebb viszi. Amikor a vödrök már mind szabályos sorban várakoznak a csempefal előtt, bennük összegyűjtve minden, ami kell, felbukkan Apollón. A csempefal most, ebben a megvilágításban úgy jelenik meg a néző előtt, mintha egy kockás füzetlap lenne, és Apollón vérrel ír rá.

Oresztész (Csizmadia Tamás) és Püladész rátámad Aighisztoszra, előbb szétkenik rajta a vért, majd a vérrel teli vödröt a fejére húzzák. A színpad másik részén Élektra küszködve, minden erejét összeszedve kilép abból a láthatatlan mentális (de a táncosok által mégis megjelenített) sávból, amelyben ő Klütaimnésztra leánya, és nem ölheti meg az anyját. A saját vérében csúszik végig a színpadon az anya, az igazi vesztes a Feledi Projekt felfogásában mégis a fiú, Oresztész, aki ugyan az életét bujkálással megmentette, de magára maradt a bűnével, és talajtalanul imbolyog a záróképben.

Az előadást végig zajok, zörejek, repetitív-, ipari- , néhol hangszeres zenék, emberi és elektronikus hangtörmelékek kísérik. Áttetsző, világos, sallangtalan kortárstáncot látunk. A Feledi Project Élektrája igazi lelki mélyfúrás, amely ugyan fáj, de a szembenézés, a megértés, a belátás mégis csendes békességet adhat a nézőnek, mielőtt egy rozsdás gép zajára fájdalmasan, lassan lezörög a függöny.

Kapcsolódó írásaink