Felelősségvállalás

– Ma este láthatja a közönség a Magyar Képek címet viselő online koncertet, amelyen belül a Mandoki Soulmates művészei szerte a világból fognak bejelentkezni. Honnan jött az ötlet?

– Karácsonykor összetelefonáltunk zenész barátaimmal, mint minden évben. Arról beszélgettünk, hogy két dolgot nem lehet karanténba zárni, ha a szakmánkról van szó: a kreativitást és a felelősségvállalást. Szóba került az is, milyen csodálatos dolog, hogy a közönség évtizedeken át az egész világon mindenhol a tenyerén hordott minket, emiatt mi tartozunk nekik, ezt a tartozást pedig szeretnénk vissza­adni. Ebben a furcsa helyzetben, amelyben már több mint egy éve élünk, mindenki keresi a helyét.

Vészterhes időket hozott ez a világjárvány, érezzük a feszültséget a világban, sok törésvonalat lát az ember, legyen az észak-dél, város-falu vagy generációk közötti problémák. Azt szeretnénk, hogy ezek a „szakadékok” áthidalhatóak legyenek, és utat törjenek maguknak az olyan fontos dolgok, mint az emberség, a család, a nemzeti és nemzetközi összetartás. A Mandoki Soulmatest több évtizede hoztuk létre, olyan zenészekkel, mint Ian Anderson a Jethro Tullból vagy a ragyogó tehetség Al Di Meola. Természetesen rajtuk kívül is rengeteg világsztár szerepelt elmúlt években a koncerteken, ahogy ma is fog. Ez a kiváló társaság összesen harmincöt Grammy-díjat szerzett!

– Korábban említette, hogy Bartók Béla nagy hatással volt önre és zenésztársaira is.

– Igen, a bartóki meggyőződés alapja, hogy a zene határokon átívelő összekötő kapocs. Ez a közös nyelv, ami összeköt minket. A legszebb Bartók-gyűjteményt Harlemben találtam, Anthony Jackson barátomnál, aki rengeteg Grammy-díjas lemezen játszott basszusgitárosként. A zeneszerzőnek egészen különleges hatása volt a világra. Nagyon érdekes, hogy az afroamerikai kultúrában is erősen nyoma van, John Coltrane, Charlie Parker, Miles Davis, Jimmy Hendrix, mindannyian rá hivatkoztak mint inspirációs forrásra.

De Japánban is hatalmas a kultusza, Tokióban van az egyik legnagyobb gyűjtemény. Bartók harmóniavilágára és témáira épül a progresszív dzsesszrock. Vicces példa, hogy Steve Bailey-t, a kiváló basszusgitárost, aki a Berkley-n, az egyik zeneművészeti egyetemen tanít, már gyerekkorában Bartók Bailey-nek becézték. És neki semmi magyar kötődése nincsen.

– Ön hogyan kötődik Bartókhoz?

– Édesapám mese helyett a Mikrokozmoszt játszotta hegedűn. Bartókra és a csodálatos magyar népdalokra tanultam meg járni a zongora mellett.

– Akkor szereti a népdalokat.

– A születésnapomat ünnepeltük 1980-ban Münchenben, a Piroschka étteremben. Jött a prímás, és kérdezte: „Művész úr, mi a nótája?” Mondtam neki, hogy akkor énekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Ott volt a vendégek közt egy bizonyos Freddie Mercury is, aki odajött hozzám, hogy marha jó, mi ez a dal. Leültünk, leírtam fonetikusan. Nagyon érdekes a magyar nyelv, hiszen fonetikusan – hangzás szerint – ír. Ha ezt elmagyarázod egy angol énekesnek, akkor jóval könnyebben elő tud adni egy magyar dalt.

– Térjünk vissza a jelenbe. Hogyan éli meg a járványt, illetve milyennek látja a szakma helyzetét?

– Hálás köszönet, hogy ezt kettéveszi. Ez a rigolyám, ugyanis itt muszáj nagyon komoly választóvonalat húzni. Vannak azok a művészek, akiknek falán sok-sok arany- és platinalemez lóg, Grammy-díjakat nyertek, és a közönség évtizedeken keresztül a tenyerén hordta őket. Nekik nem lehet bajuk egy ilyen járvány alatt sem. Jó esetben, ahogy én, a stúdiójukban ülnek, tudnak kreatívan dolgozni, akár előre is gondolkodhatnak projekteken.

Ha én most panaszkodnék, az egy becstelen dolog lenne. Itt nem rólunk van szó, hanem, ahogy mondta, a szakmáról, amit két csoportra bontanék. Egyik az új generáció, a fiatalabb művészek, akik a koncertezésből és lemezeladásból élnek. Nekik most csak a streaming jut, amiből kevés pénzt tudnak keresni, az is elmegy a megélhetésre, nem tudnak félretenni.

– A másik csoport kikből áll?

– Van egy angol kifejezés, a „Rock ‚n’ Roll Soldier”. Kevesen gondolnak bele, de egy koncert nemcsak a színpadon álló banda, hanem még nagyon sok ember alázata és munkája által jön létre. Ott vannak azok, akik összerakják és szétszedik a díszletet egy turné alatt mindennap, a sminkesek, fotósok, sofőrök, zenei újságírók. Az ő megélhetésük ment tönkre sajnos, értük fáj a szívem. Ők is mind-mind komoly szakemberek. Rájuk kell gondolni ebben a helyzetben, őket kell segíteni, és nem a sztárokért aggódni.

– Ott van a közönség is…

– Igen, sokkal tartozunk a közönségnek is. Mindenkiért csináljuk ezeket a koncerteket. Ezért alkottuk meg a We say thank you-t (Köszönetet mondunk) az egészségügyben és a frontvonalban dolgozóknak, hogy hálát adjunk az ő áldozatos munkájukért is. A feleségem is a frontvonalban dolgozik orvosként, úgyhogy saját szememmel látom, milyen emberfeletti munkát végeznek az egészségügyben dolgozók. Németországban élek, de hallom, hogy Magyarországon nagyon jól halad az oltás. Jelen állás szerint én szeptemberben kapom meg, kivárom a sorom, az angol és amerikai barátaim szerencsére már megkapták a vakcinát.

– Mit gondol, mi a művészek feladata ebben a helyzetben?

– A felelősségvállalás. A közönség szeretete felelősséggel jár. Tisztelettel, alázattal vissza kell adni, amit kaptunk. Fényt gyújtani a sötétben! Ahol széthúzás van, ott az összefogást kell hirdetni, ahol szakadék van, ott hidat kell képezni. A zenét az emberség szolgálatába állítani. Erről kell szóljon az életünk.

– Folytassuk az időutazást! Nagyon fiatal volt, amikor több barátjával együtt elszökött az országból. Csupó Gábor, a világhírű animátor mesélte egy interjúban, hogy miközben menekültek, a dán határon elkapták önöket a rendőrök, azt hitték, kábítószercsempészek. Miért döntöttek úgy, hogy elmennek?

– Gábor nagyon közeli barátom, a napokban hívott, hogy nagyon tetszett neki az online koncertünk a YouTube-on. A hétvégén a Bem rakpartról meséltem a gyerekeknek, és nagyon jó fotókat találtam, amelyeken együtt szerepelünk, majd elküldöm neki. Szűcs Laca barátom is velünk tartott. Mi volt az indok? Egyszerű: nem kaptunk útlevelet. Hogy finoman fogalmazzak, kissé ellenzékben voltunk.

Fiatalok voltunk, hosszú hajjal, bajszunk volt, nem álltunk be a sorba. Annyira nem, hogy még a „megtűrtek” közé sem írt be minket a kommunista rendszer. Világossá vált, hogy a progresszív dzsesszrocknak ez a fiatal generációja nem fér bele az akkori rezsimbe. Nem akartuk elfogadni, hogy azért, mert pesti srácok vagyunk, ki akarnak zárni minket abból a világból, amellyel foglalkozni szeretnénk. A dán–német határon kaptak el a rendőrök.

Teljesen megértem őket, hogy ezt gondolták, amikor megláttak három ilyen szakadt fószert éjszaka a mezőn. (Nevet.) Egyébként nem bántak rosszul velünk, miután átkutattak, nyitott cellaajtónál aludtunk. Én nem tudtam aludni, úgyhogy söröztem a határőrökkel, mert az egyikük a Balatonon tervezett nyaralni, és tudni akarta, tényleg olyan szépek-e a magyar lányok, mint a németek.

– Ezután hogyhogy „visszaléptek” egyet?

– Reggel az ENSZ menekültügyi egyezménye alapján visszatoloncoltak minket Németországba. Ott viszont nagyon kedvesek voltak, megértették, hogy a szabadságvágy hozott minket. Nagyon kedves, pozitív élmény volt. A menekülttáborban politikai menedékjogot kértünk. Ehhez ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelynek a végén volt egy pont, hogy mit szeretnék csinálni. Természetesen beleírtam, hogy Ian Andersonnal a Jethro Tullból, Jack Bruce-szal a Creamből és Al Di Meolával szeretnék muzsikálni. Ez 1975-ben volt, ők akkor már világsztárok voltak. A bevándorlási tiszt rám nézett, majd megkérdezte: „Fiatalember, tudja maga, mit mond?” „Persze hogy tudom, ezért jöttem” – vágtam rá.

– Nem nézte hülyének az a tiszt?

– Az egyik német csatorna valamikor csinált egy egész estés dokumentumfilmet a születésnapomra, és a stáb megkereste ezt az embert, aki akkor már a menekülttábor parancsnoka lett. Azt mondta, máig emlékszik, hogy ott ül vele szemben az a csapzott, hosszú hajú fickó, és látja rajta, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond. Amúgy emlékszem, Csupó Gábor akkor azt mondta, semmit nem akar Németországban csinálni, megy Hollywoodba, és csinál egy stúdiót, mert ott az a dolga egy magyar embernek. Ismerjük őt is, több mint hétszáz alkalmazottja volt, és az ő stúdiója alkotta meg a világhírű Simpson családot.

– Egy idő után ön is továbbállt, holott Németországban sztár lett.

– Németországban gyakorlatilag egy véletlen folytán lettem popsztár. Én angolul akartam zenélni, nem táncikálni. A Dschingis Khan népszerű volt, de nem az én világom. Azért vállaltam el, mert a lemezcég tulajdonosa megígérte, hogy három hétig használhatom a stúdióját, ha leéneklem azt a slágert. Kicsit aggódtam, hogy megrekedek ott. De mertem lépni, erősen csábított a művészi kihívás. Los Angelesben és utána Angliában is meg tudtam valósítani azt, amit elterveztem. Aztán jöttek a gyerekek, egy ideig vittem őket magammal, sokat utaztunk, később azonban már kellett nekem egy „főhadiszállás”, amelyet megtaláltam a starnbergi tó partján. Itt nyugodtan tudok alkotni.

– Hogyan ismerkedett meg a már akkor világhírű zenésztársaival?

– Van egy New York-i mondás: Let the music make the talking (A zene önmagáért beszél). Akkoriban így működött a dolog – ma már sajnos nem. Az óriási stúdiókban, mint például a londoni Abbey Road, járkáltak a zenészek, és belehallgattak egymás munkáiba. Nem volt „vaker”, ha látták, hogy értesz hozzá, amit csinálsz, megkaptad az esélyt. Nekem nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ennyi világsztár rám bízta magát. Amikor odakerültem, én voltam az „új srác a városban”, és szájról szájra terjedt a hírem. De természetesen segítettük egymást Amerikában Csupó Gáborral és a többi magyarral is.

– Mi az, ami végigkíséri az életét?

– Egy dolgot sosem hagytam el, mégpedig azt, amit a Jam együttessel gyermekkorom óta csináltam: a progresszív rockot. Én csak azt csinálom, amit édesapám mondott nekem: ne álmodd az életedet, hanem éld az álmaidat!