Gvadányi József kardot, pennát egyaránt jól forgatott

A messzi Szakolca jeles szülötte Csernoch János bíboros, hercegprímás. Abban az esztendőben, 1911-ben tették meg kalocsai érseknek, amikor egy másik neves férfiú, Juhász Gyula a Morva folyó partján elterülő városkába érkezett főgimnáziumi tanárnak.

A labilis idegzetű költő előtte tanárként már megjárta Nagyváradot és Lévát, miután 1906-ban elkezdte ezt a szép pályát Máramarosszigeten, a piaristák gimnáziumában. Csernoch Jánost 1913-ban a pápa kinevezte esztergomi érsekké, Juhász Gyula pedig ezen esztendőben el is hagyta Szakolcát. 2008-tól egy kétnyelvű emléktábla őrzi itt emlékét.

Magát a várost 1217-ben említi meg egy oklevél, fejlődése, gazdagsága mindig is a Morvaországra irányuló kereskedelemtől függött. Az 1300-as évek elejétől Csák Máté kincstárát gyarapították adói, majd Nagy Lajos király 1372-ben szabad királyi várossá tette. Luxemburgi Zsigmond, kinek másnak, mint jobbkezének, a lengyel földről érkező Stiborci Stibor vajdának adta Szakolcát a fél Felvidékkel együtt, hogy aztán eme roppant birtokok Stibor halála után visszaszálljanak a koronára. De még mielőtt ez 1414-ben bekövetkezett volna, más kegyes tettek mellett Szakolcán ispotályt is alapított a vajda.

A városban ekkor már erősen építették a rombusz alakú városmagot körülvevő kőfalakat a tornyokkal, amelyek közül az egyik egy 12. századi, Szent Györgynek szentelt román körtemplom volt, ha minden igaz. A háromszög alakú főtéren pedig gótikus plébániatemplom épült Szent Mihály arkangyalnak, amely aztán idővel barokkos arcot kapott. Az utazó, ha teheti, nézzen be a mellette álló, 14. századi, ötszögletű csontházba is, de ne hagyja látogatás nélkül a ferencesek 1430 körül a városka északi részére épített gótikus templomát és a hozzá tartozó klastromot sem.

A városfalak 1435-re aztán készen is álltak a négy égtájra nyíló kapukkal, de mindjárt nagy szükség is lett rájuk a Felvidéket majdnem fél évszázadig pusztító husziták miatt. Aztán egyszer az ő idejük is lejárt, Szakolca pedig fejlődésnek indult. A városban komoly posztógyártó manufaktúrákat alapítottak, és jelentős volt a kereskedelem mellett a bortermelés is ezekben az időkben.

Volt persze háború is, jártak erre Bethlen Gábor hadai, Thököly és Rákóczi kurucai meg persze a labancok is. A jezsuiták is felfigyeltek Szakolcára, ahol gimnáziumot alapítottak, és így lassan el is jutunk a cikk elején említett Gvadányi József generális uram idejéig. Ő 1783-ban kötött ki itt, az ország felső csücskében, miután végigküzdötte korának minden háborúját.

Az obsitos tábornok 1725-ben, Rudabányán született, ősei itáliai őrgrófok voltak, akik elszegényedvén kardjukat Bécsnek ajánlották fel. Az egyik, Alessandro Guadagnis ott is marad holtan a szentgotthárdi sáros, véres csatatéren 1664-ben. Fia viszont már grófi címet kapott a török kiűzése során tanúsított vitézségéért. A cím mellé pedig egy Forgách grófkisasszony kezét is elnyerte. János nevű fiuk pedig nejével, Pongrácz Eszter bárónővel Rudabányára költözött, ahol 11 gyermekük közül elsőként megszületett 1725-ben hősünk, a vitéz katona és jeles költő.

Az egri gimnáziumban pallérozta az elméjét, és írta első verseit, majd évfolyamelső volt a jezsuiták nagyszombati egyetemén. De 18 esztendősen mégis katonának állt, a Szirmay-ezredben volt zászlós. Megjárta 1743-ban a porosz hadszínteret, aztán Itáliában hadakozott tovább a Habsburgokért. Itt érte el a tiszti rangot, majd az osztrák örökösödési háború végén, 1748-ban Eszékre került, már kapitányként. Itt nyergelt át a lovassághoz, a Baranyay-huszárezredbe, és rövidesen indulhatott is a hétéves háborúba, amikor ismét csak a porosz Nagy Frigyest próbálták térdre kényszeríteni.

Hadik András előőrseként lovasaival ott volt 1754. október 15-én Berlin megsarcolásánál, meg is kapta az őrnagyi rangot. A háború után már ezredesként a beregi, majd a szatmári részeken állomásozott. Itt, a vadászgatással, mulatozással töltött békeévekben születtek első komolyabb epikai művei. Ezután még Galíciába vezényelték, hogy 1783-ban a tábornoki kinevezéssel, 58 évesen megkapja az obsitot is.

Pénze pedig éppen elég volt ahhoz, hogy 1785-re Szakolcán már álljon díszes homlokzatú kis palotája, és újra is nősült ekkor. Példamutató módon tudta élvezni ezeket a nyugdíjas éveket. Vadászgatott, kertészkedett, be-benézett a megyegyűlésre, és gyakran látogatta a pöstyéni fürdőt is.

Mindemellett 1787-től írta – sokszor névtelenül – remek nyelvezetű, pikantériától sem mentes elbeszélő költeményeit a török háborúkról, Rontó Pálról és Benyovszky Móricról, XII. Károly svéd király kalandjairól és egy falusi nótárius (jegyző) budai utazásáról, majd 1796-ban annak elmélkedéseiről, betegségéről és haláláról. Kiadta nem kevésbé olvasmányos levelezését is. A kardforgató poétát 1801 decemberében, 78 évesen kísérték utolsó útjára.