Folyóparti sírkert a Szepességben

A késmárki, evangélikusok által alapított temető, ahogy a lőcsei is (amelyről 2019. június 1-jei lapszámunkban írtunk) a korabeli városfalakon kívül létesült, nem is lehetett ez másképp a buzgó katolikus Habsburgok uralma alatt. Első „lakói” pedig azok a cipszerek, szepességi szászok voltak, akiket még IV. Béla hívott be erre a tatárok által felprédált területre. A második honalapító uralkodása alatt, 1251-ben említik először oklevélben a sajtpiacáról (Käsemarkt) elnevezett Késmárkot, amely ugyancsak Béla királyunktól 1269-ben a városi jogokat is megkapta.

Szabad királyi várossá aztán Nagy Lajos tette meg, Mátyás pedig pallosjogot is adományozott a magisztrátusának. A vezetés 1526 után Szapolyai mellé állt, míg az örök rivális, Lőcse Habsburg Ferdinánd királyságát ismerte el. A Szilézia és Galícia felé tartó kereskedelmi útvonalak mellett fekvő városok amúgy természetesen a pénzen, az árumegállító jogon veszekedtek a legtöbbet.

A reformáció Németalföldről alig több mint tíz esztendő alatt megérkezett Késmárkra, így aztán 1533-ban el is vették a katolikusok negyvenkét éven át épülő gótikus templomát. A Szent Kereszt felmagasztalása volt az iste háza titulusa, amelyet aztán 1673-ban kapott vissza a közösség, hogy az uralkodó, I. Lipót jóvoltából újra katolikus pap misézhessen benne. Az evangélikusok pedig a Habsburgok árnyékában nem tehettek mást, mint hogy 1687 és 1717 között fából emeltek maguknak templomot, mégpedig mindent csak csapolásokkal rögzítve, szögek használata nélkül. Ezt, pontosabban egyik újjáépített változatát ma is megcsodálhatjuk Késmárkon.

De mi most az evangélikusok temetője miatt érkeztünk meg a Magas-Tátra alá, a Zápolyák, majd Thökölyek egykori álmos városkájába, amely a fejlődő Poprádtól tizenöt kilométerre fekszik. E két, a magyar történelemben meghatározó szerepet vivő család is bírta Késmárkot, sőt, a „kuruc király” Thököly Imre is a városban van eltemetve.

Az evangélikus temetőben, a sebesen folyó Poprád mellett nyugszanak a régi, német anyanyelvű, de a 19. század második felére egyre magyarabbá váló Késmárk jeles polgárai. A legrégebbi sír – sajnos erősen málló homokkőből – Reinish Zsigmondé, aki 1660 és 1691 között tűgyártóként élte le itt rövidre szabott életét.

Ez a mesterség az akkori viszonyok között bizony nagy szakmai hozzáértést igényelt. A kapu közelében nyugszik aztán a tizenhat esztendővel később Siegbert Heister labancai által kivégzett városi bíró, Kray Jakab is, aki két tanácsnokával, Lányi Mártonnal és Toperczer Sebestyénnel együtt 1709. december 16-án a temető falánál ment a halálba. Úgy tudni, megmenekülhettek volna, ha megtagadják a hitüket, de erre nem voltak hajlandók. Történetüket Scholcz Frigyes nyugalmazott líceumi tanár is megírta, a kétnyelvű könyvecskét pedig Sauter Pál nyomtatta ki 1904-ben késmárki nyomdájában.

Lányi uram katonaként lett szenátor, Toperczer Sebestyén pedig a szíjgyártó akkoriban fontos mesterségét űzte. De a várossal együtt mindhárman jó kurucok, Rákóczi hívei voltak. Síremléküket most itt, a temető kőfalának vetve láthatjuk Csáky Jakab negyvennyolcas nemzetőrével és az 1866 és 1908 között élt Stenczer János Teodor ügyvéd és többszörösen megválasztott polgármesterével együtt.

A temető túlsó végén, a falba rögzítve találjuk Stenczer Zoltán impozáns síremlékét, aki rablógyilkosság áldozata lett 1944-ben, valamint itt pihen Alexander Béla, a magyar radiológia megalapítója és európai hírű tekintélye. Ő Késmárkon járt középiskolába, és itt is kezdte meg orvosi pályafutását, városi tanácsos volt, no meg a Szepességi Orvos- és Gyógyszeregyesület titkára. Aztán Pesten lett egyetemi tanár, Münchenben pedig szobrot kapott 1959-ben a világ neves radiológusainak panteonjában.

A fafaragó és jeles fényképész báró, Weisz Gusztáv Adolf is itt nyugszik, Lazary Viktor (1836–1916) építész mellett, aki a város új, bizánci stílusban, 1898-ban épült evangélikus templomán is dolgozott. Az evangélikusok híres, 1533-ban alapított líceumának tanárait is itt helyezték örök nyugalomra – de róluk és iskolájukról a sorozat következő részeiben mesélünk majd.