Hegyeid, folyóid, patakjaid neve

– Hogyan érintette az önnek ítélt Magyarország Babérkoszorúja díj?

– Mit lehet erre válaszolni? Jól. Nem azért, mintha ne érezném azt, hogy rendjén van, hogy nem érdemtelenül kaptam, hanem mert nem tudtam róla, hogy szóba jöhetek. Szőcs Géza a halála előtt két hónappal, amúgy sajnos éppen az édesapjuk halála estéjén, azt mondta, „meg kéne már kapnod”. De hát ő váratlanul meghalt. Így aztán meglepetésszerűen ért a díj. Persze, nagyon örülök. Megtisztelő is, hiszen sokan megérdemelnék.

– Hogyan zajlik a díjátadó karantén idején?

– Sehogy. Értesítéssel, hogy majd a nyitás után.

– Hamarosan megjelenik a Scolar Kiadónál a Székelyek című kötetének képes változata székely szótárral és székelyhelységnevekkel kiegészítve. Mi indokolta az újbóli megjelenést?

– A Székelyek kétezer-tizennyolc karácsonyán jelent meg. Januárban szervezett nekem a kiadó egy székelyföldi körutat: Marosvásárhely, Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy. Minden nap két program, délután és este. Sokan kérdezték a könyvesbolti dedikálásokon és az esti szereplések után, miért nem képeskönyvet csináltunk. Már akkor eldőlt, ha elfogy az első kiadás, a képes változat jön. A szótár és a településnevek csak színesítik a munkát. A székely beszédmód, a más magyar nyelvterületen sosem vagy régen használt szavak varázslatosak. Ebből adunk ízelítőt. A településnevek ábécérendben futó névsora pedig demonstrál. Még a székelyek sem igen tudják, hány falu létezik a Székelyföldön. Mi megmutatjuk. Hosszú a sor, közel ötszáz helységnév. Mind székely.

– Tavaly megkapta a Székely Bicska-rendet, ez azt jelenti, a székelyeknek is tetszett a könyv? Mit tapasztalt az erdélyi könyvbemutató-körúton?

– Nincs összefüggés. A Székely Bicska-rendet a csíkszeredai irodalmi folyóirat, a Székelyföld munkatársai adják olyan szerzőjüknek, akit arra érdemesítenek. Az persze lehet, hogy ha a könyvemet utálják, nem ítélik nekem a díjat. Tartottam attól kicsit, hogy majd a könyvbemutatón a fejemhez vágják: „Majd épp egy magyarországi, egy pesti mondja meg nekünk, milyenek vagyunk?!” Nem vágták a fejemhez, de rendre megkérdezték. Megmagyaráztam, elfogadták, meghatódtak. Erős élmény volt az a körút. Megindító.

– Mi volt a szándéka ezzel a kötettel?

– Írtam a zsidókról is, közel húsz éve jelent meg először, megért négy kiadást, és írtam a cigányokról is. Sokszor feltették a kérdést, miért foglalkoztat ez, így hát van rá kiforrott válaszom. Kurta és világos. Mert érdekel. A zsidóság is, a cigányság is. Már csak azért is, mert elkerülhetetlen. A zsidó-magyar múlt felemelő és szégyenletes részletei, vonulatai a magyar történelem vonulatai.

Ha a magyarságom érdekel, márpedig érdekel, akkor hamis képet alakítanék ki magunkról, ha ezt negligálnám. A cigányság kérdéséről most nem beszélek, nincs rá terünk. De ugyanez érvényes ez esetben is, más színekkel, súlypontokkal. A székelyeket nem akartam megírni, mert azt hittem, ismerem őket, ők is csak magyarok, olyanok, mint én, csak mégsem, mert a Székelyföldre születtek, és ez más sorsot jelent, de mégis csak ugyanazok, ami én is vagyok. Aztán amikor mégis belevágtam, kiderült, nehezebb megírnom.

– Mennyi ideig írta?

– Egy évig. Sokszor elakadva, elkedvetlenedve. Ez utóbbi főleg a butaságunk miatt. A magyar melldöngetés. Ez az átok. Hogy azt imádjuk, aki rázza a kardot és üvölti, amit hallani akarunk. Meg az érzelmes álmodozó. Ezek a mi ünnepelt sztárjaink, még akkor is, ha a handabandázásuk közben folyamatosan, a szemünk láttára veszítik el mindazt, ami a mienk, ami magyar, és aminek a megvédéséről sírva-dühöngve-esküdözve ordítoznak.

Mi nem az okos diplomatát és a valódi erős embert szeretjük. Nekünk az operetthuszár kell. A nyálas középszer. Éppen azokat nem szeretjük, akik győzelemre vihetnék az ügyeinket. Akik a lehető legtöbbet sajtolnák ki az adott történelmi helyzetből. A székelyek történetével – és persze tágabban Erdélyével – foglalkozva ezzel az ígérgető, fenyegetőző, öntelt és érzelgős, valójában folyamatosan vesztes Királyhágón inneni, magyarországi mentalitással az elviselhetőnél többször kellett találkoznom.

– Milyen segítséget kapott a munkához?

– Segítség nem kellett az íráshoz, úgy értem, a szakirodalmakon kívül, mert gyerekkoromtól sokat időztem Erdélyben. Számtalanszor tekeregtem tizennégy és huszonöt éves korom közt a havasokban, aludtam esztenán, pásztorok közt, favágó barakkokban, aranymosó kalyibában, várromokban, barlangokban. Sokszor és sokfelé székelyeknél. Idős, magányos néniknél és bácsiknál, akik befogadtak, aztán fél éjszaka mesélték a múltat meg a gyerekeiket, akik Bukarestbe vagy „németbe” disszidáltak. Stoppoltunk teherautót, dömpert, bivalyos szekeret.

Felkapaszkodtunk piros szemafornál tehervonatra. Azt sem tudtuk, merre megy, hol áll meg először. Gyalogoltunk kilométereken át a leégett havason úgy, hogy a hamu alatt még izzó parázs sütötte a talpunkat. Sok-sok székely férfi megnyílt nekünk, olyanok, akik felnőttnek, talán még barátnak sem panaszkodtak soha, nekünk megnyíltak, az anyaországi, tizenöt-tizenhat éves kölyköknek. Ők voltak a segítség írás közben. Ők, akikkel negyven-negyvenöt évvel korábban találkoztam, akik közül a legtöbben már nem is élnek.

– Alakul és változik bennünk az összkép a székelyekről vagy állandónak mondható?

– Csak a változás örök, mondhatnám közhelyesen, de nem tudom megragadni a változás mibenlétét. Bizonyos dolgokat látok. A hetvenes évek volt a székely és erdélyi „divat” kora. A falurombolás és a rendszerváltozás időszaka volt, az együttérzés kora. Aztán jött a magyar sötétség kora, ocsmány népszavazással egybekötve, amikor állítólag az erdélyiektől és a székelyektől kellett volna féltenünk állást, orvost, strandot, nyugdíjat. Dicstelen, embertelen időszak, dicstelen, embertelen figurákkal, és ostoba magyar tömeggel, ami sajnos akkor is „mi” vagyunk, ha nem szeretjük, és önmagunkat nem is ismerjük fel benne. A székelyeket minden időben „románozó” nyomorult tudatlanokról vagy szándékos szűkkeblűekről már ne is szóljunk. Hogy éppen hol tartunk? Nézzen körül mindenki, és látni fogja. Ha szerencsés, akkor a jót, mert jó a „társasága”, ha nem, akkor sok-sok elkeserítőt.

– Rokonai egy része felvidéki és erdélyi. Ön Magyarországon született, itt is él, de hol van otthon?

– Az otthon levés örökség, tudás és emlékezés. Meg tehetség is. Van, aki sehol sincs otthon, van, aki mindenhol. Én tudok otthon lenni. Budán. Szűkebben a Vízivárosban. Kolozsváron. Mezőberényben. Néha Pécsen is. Egy időben otthon voltam Selmecbányán vagy Szilágykrasznán. Ezek elmúltak, amikor az előbbi helyről egy idős hölgy barátom, Platthy Sári néni az égbe költözött, az utóbbiról meg közeli rokonok távoztak el így vagy úgy. Róma és Granada megvan. Prága elmúlt. Azt ma is érzem, amit kölyökként éreztem, amikor a barátommal – egyhetes dél-erdélyi csavargás után – végre északnak vettük az irányt, Székelyföldre. Az otthonosságot. A megkönnyebbülést. Hogy románok és szászok után megint az enyéim közt vagyok.

– Több regénye határainkon túli vidékeken játszódik. Az írással, az alkotással „vissza lehet foglalni” Erdélyt vagy a Felvidéket?

– Aki nem emlékezik, elveszíti a gyökereit. Közhely. Hogy észak-amerikai indiánokról vagy maszájokról, írekről vagy zsidókról van szó, az mindegy. Az első regényem, Az Ezüst Macska egyik hőse mondja: „Ha elfelejted a hegyeid, folyóid, patakjaid nevét, elveszítetted önmagad”. Ma is így érzem. Az indiaiak nagyon tudnak emlékezni. Akár három-négy ezer évre nyúlik vissza a szóbeliségük, a kotta nélküli muzikalitásuk. Náluk talán csak a zsidók tudtak jobban emlékezni. Enélkül nem térhettek volna vissza kétezer év után a földjükre, hogy felépítsék a harmadik templomot.

– Folyton arról beszélünk, mikor dolgozzuk fel a trianoni békediktátum és az országvesztés traumáját. De nem vinne közelebb a megbékéléshez és egy erős összetartó Közép-Európához, ha mi is megismernénk a szomszédok szemszögéből a közös történeteket, és ők is megnéznék a mi szempontunkból, hogy mi történt?

– Abban egyetértek, hogy jó lenne a szomszédaink szempontjait ismerni. Természetes, hogy egy román, szerb, szlovák másként gondol Trianonra. Azzal is egyetértek, hogy milyen szép lenne román, ukrán, szlovák közép-európai „testvéreink” kultúráját, históriáját ismerni. Kölcsönösen. Ők is a mienket. Csuda lenne. Csakhogy nem ezt látom. Nem hogy a szomszédok történelmét nem ismeri az átlag magyar, hanem a magyar történelmet sem. Fordítva még nehezebb.

A szomszéd népek nem csak nem ismernek minket, hanem amit tudnak rólunk, az ferdítés, hazugság. Sok évtizedes, gondosan felépített rendszer. Például románok generációi tanulták és tanulják ma is, hogy a magyarok gyilkosok, miközben például az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilencet követő – velünk, az éppen legyűrt magyarokkal érthető okból nem szimpatizáló – osztrák katonai felmérések szerint nem csak az ellenkezője igaz, de a magyar áldozatok száma megdöbbentően magas a román áldozatokéhoz képest.

De ne menjünk ilyen messze. Gondoljunk inkább bele, hogy ha kétezerhuszonegyben szlovák külügyi politikus arra hivatkozva indokol emberileg indokolhatatlan, sértő megkülönböztetéseket, hogy tartani lehet a magyarok revíziós igényeitől, akkor mit várhatunk? Ez is Trianon bűne. Olyan helyzetet teremtett, ami annyira igazságtalan, hogy százegy évvel utána is félnek tőle a „győztes” szomszédok. Nem a megbékélés, kíváncsi megismerés idilli koránál tartanak. Az majd csak akkor jön el, és nem szeretném, ha eljönne, pedig úgy látom, közelít, akkor jön el, ha a környező országokban erőszakkal veszélytelen számarányúra zsugorítják a magyarságot. Ez a realitás, nem a barátkozás.

– Hamarosan újra kiadják Olaszországban Ezüst macska című első regényét, és készül a spanyol fordítás is. Milyen érzés, amikor egy másik ország olvasói elé kerül a kötete?

– Nagyon érdekes. Az olvasó más kulturális háttérrel másként olvassa ugyanazt. Meglepő ez az írónak, és felszabadító. Nagyon megerősíti azt, ami a magyar olvasói visszajelzésekből is kiderül: ahány olvasó, annyi olvasat.

– Min dolgozik mostanában?

– Regényen dolgozom. Remélem, egyre összeszedettebben, mert nehéz. És nem könnyű félresöpörni mindazt a jót és rosszat, ami lassít, akadályoz. Jó volna már nyakig
benne lenni.