Kultúra

Kossuth-díjat kapott a hetvenedik születésnapját ünneplő Vári Fábián László

A kortárs magyar líra hagyományőrző és „értéktanúsító” kárpátaljai alkotója

A most is Kárpátalján, a Beregszászi járásbeli Váriban élő és alkotó Kossuth-díjas költő, műfordító és néprajzkutató Vári Fábián László ma hetven éves, 1951. március 16-án született az Ugocsa megyei (jelenleg Nagyszőlősi járás) Tiszaújlakon. A nagyszőlősi magyar középiskolában érettségizett 1968-ban, majd magyar nyelv és irodalom szakra járt az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára.

Egyetemistaként tagja volt a Kovács Vilmos szellemi irányítása alatt működő Forrás Stúdiónak, és később bekapcsolódott az első kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomba. Emiatt retorziók érték, 1972-ben besorozták a szovjet hadseregbe, németországi sorkatonai szolgálatra. A hadseregben megélt nemzetiségi létet később Tábori posta című regényében elevenítette fel.

Leszerelése után, 1975-től a beregszászi vasgyárban dolgozott, levelező tagozaton 1978-ban diplomázott. A mezővári középiskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított 1976-tól 1997-ig, később a beregszászi magyar főiskola tanára lett. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító tagja, 1992 és 1996 között a szövetség egyik alelnöke volt. A Magyar Írószövetségnek 2001 óta választmányi, 2007-től elnökségi tagja. Jelenleg a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt című folyóirat szerkesztőbizottságának az elnöke.

A hetvenes években fordult érdeklődése a néprajzkutatás felé, kezdetben a kárpátaljai magyar hagyománykincset gyűjtötte, majd fokozatosan fordult érdeklődése a ruszin népballadák felé, amelyeknek nemcsak kutatója, hanem fordítója is.

Munkásságának átfogó jellemzésére többek közt a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek 2011 óta rendes tagja – által összeállított pályakép tesz kísérletet. Mint írják: „Vári Fábián László a kortárs magyar líra olyan »összmagyar érvényű« hagyományőrző, érték­tanúsító és értékállító alkotója, akinek költészete az ősi, mitikus egyéni és közösségi léttapasztalatoktól a legmodernebb valóságelemekből is építkező apokaliptikus víziókig ívelően keresi a személyiséget és a közösséget korunkban egyaránt megtart(hat)ó erőket. Pályájának első évtizedeiben (a hetvenes, nyolcvanas években) még inkább csak a kárpátaljai nemzetiségi sors- és feladatvállalás, a kisebbségi jogfosztottság élményét áttételesen, gyakran történelmi szerep- és helyzetidézésekkel, metaforikus képalkotással kifejező verseivel keltett figyelmet; de mára nyilvánvaló, hogy költészete valójában ennél jóval tágabb ölelésű és egyetemesebb érvényű.”

Ő maga a következőképp fogalmazta meg költészetének lényegét: „A versekben szinte mindig önmagamról és a környező világról, e két tényező egymást determináló kapcsolatáról beszélek, sokszor tudatosan is nemzeti közösségem nevében. Az eredmény azonban azonos témák esetében sem lehet ugyanaz. Talán azért, mert a tudat legmélyéről érkező vers az éppen aktuális, megismételhetetlen lélekállapot látlelete.”

Számos kitüntetése közül a József Attila-díjat 2003-ban kapta meg, a Magyarország Babérkoszorúja díjat pedig 2017-ben. Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából Áder János köztársasági elnök tegnap Kossuth-díjat adományozott neki a Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során megalkotott, a kárpátaljai magyarság nemzettudatát erősítő művei, szenvedélyes hangvételű, gazdag képi és formavilágú lírai alkotásai, kordokumentumként is szolgáló, egyszerre drámai és humoros, önéletrajzi ihletettségű regényei, valamint sokoldalú néprajzi gyűjtői, műfordítói és irodalomszervezői tevékenysége elismeréseként.

Hetvenedik születésnapján azzal köszöntöm a költőt, hogy ama konspirációs szabályokat azóta is vasfegyelemmel betartom és betartatom: a nemzeti jövendő érdekében fokozottan ügyelünk egymásra, bárhol is éljünk a Kárpát-medencében
 

Kárpátalja szívhangja
 

Lezsák Sándor

Záhony után Csap, Szovjetunió területe, 1974. február eleje, vasárnap, tüzetes vámvizsgálat. A hosszú pult előtt állok, táskámból, bőröndömből mindent kipakoltam, sorba rendeztem az ajándékokat, a könyveket, ruhaneműt, amikor váratlan döbbenet: mellettem egy idős asszony nyakából a szovjet vámos leszakítja a nyakláncot, földre dobja, és a csizmájával tapossa, ugrál rajta, közben üvöltözik. A feketébe öltözött idős asszony arca fehéredik, levegő után kapkod, a lánya remegve ismételgeti: „A kereszt miatt! A kereszt miatt!”

A látvány megbénít, dermedten állok, émelyít a tehetetlenség iszonyata.

Lassan múlik az idő, várok a soromra. Végül a pult innenső oldalán egyedül maradtam. Kis idő múlva, nem az egyenruhások közül, hanem eddig nem látott civil ruhás (vélhe­tően) vámos jön a pulthoz. Magyarul kérdez:

– Ez a magáé?

– Igen – mondom.

– Minek hoz ennyi könyvet? – mutat a könyves halomra, a csaknem száz könyvre.


– Rokonlátogatásra jövök Beregszászra, de mivel iskolában tanítok, ezért a helyi iskolával is fel akarom venni a kapcsolatot. A könyveket ajándékba hozom.


– Rigó és apostol – olvassa a könyv címlapját – Apostol? Ez valami egyházi könyv? Klerikális? Ezeket nem hozhatja be – mutat Sütő könyvére.


– Nem, nem – mondom. – Sütő András nem egyházi író, ez nem egyházi könyv. Sütő András Erdélyben él, a könyvében lírai vallomások tájról, gyerekkori élményekről, barátságról, emberségről. Úgy hallom, hogy ezt a könyvet hamarosan Beregszászon és Ungváron is lehet majd kapni a magyar könyvesboltban. Itt is sikerkönyv lesz, gondoltam, hozok néhányat kedvcsinálónak ajándékba. Nálunk drágább a könyv, mint maguknál – ennél a mondatnál megállított.


– Igen, nálunk olcsóbb a könyv, ezért is szokatlan ez a mennyiség.


– Az iskolák közötti kapcsolat miatt… – megint félbeszakított, a kezével legyintett.


– Jól van, menjen, vigye – azzal elfordult, menet közben valamit mondott az egyik egyenruhás vámosnak.


A nyakláncot csizmával taposó látványától a lábam még mindig remegett, lassan, majd egyre bátrabban pakoltam vissza a táskákba, bőröndbe, és indultam a kijárathoz. Odakünn már várt a vendéglátó család, amely hamis meghívólevelet küldött a „rokonlátogatásra”. Mosolyogtak. „Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezték. – Már azt hittük, hogy nem is jön.” Választ nem vártak. Sütött a februári nap, megérkeztem Kárpátaljára, a Szovjetunióba.
Évek óta készültem erre az utazásra. Gyermekkori álmom volt, hogy elmegyek egyszer Husztra, és Kölcsey versét ott, a helyszínen mondom el: „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék…” Talán a lebegő rémalak is ott vár engem, hogy megszólítson. De azért is el kell jutnom Kárpátaljára, mert készülő főiskolai szakdolgozatom címe: Magyar irodalom Kárpátalján 1945 után napjainkig.


A Könyvvilág című, havonta megjelenő kiadványban már hirdetést is föladtam, hogy gyűjtök minden kárpátaljai magyar könyvet, újságot. A hirdetésre egyedül az egyetemi professzor, Ilia Mihály írt Szegedről levelet, akitől aztán erős segítséget is kaptam, és ő talált Magyar vezetéknevű családot (édesanyám Magyar Ilona), akik rokoni meghívólevelet küldtek.


Alaposan fölkészültem az utazásra. Ilia Mihályon kívül Szakolczay Lajos is adatokkal, könyvekkel segített. A szegedi Tiszatájban Balla Gyula és Stumpf Benedek András tanulmánya megbízható leltár volt és ablak a kárpátaljai magyar irodalom értékeire.


Az első este Beregszászon, Stumpf Benedek András könyvekkel, folyóiratokkal zsúfolt kicsi dolgozószobájában többen ültünk, várakozó figyelemmel engem faggattak. Vári Fá­bián Lászlót személyesen akkor ismertem meg. Szeme fölfénylett, amikor elmondtam, hogy Fábián Lászlóról nekem Szakolczay Lajos beszélt, és a hadseregnél írt, kalandos úton Budapestre csempészett versét is ismerem.


Akkor este tervet, haditervet készítettünk, konspirációs szabályokat fogalmaztunk meg magunknak. Bár hivatalosan Beregszász városát nem hagyhatom el, mégis tervet készítettünk, hogy hol és mikor adnak kézről kézre, hogy egy hét alatt eljussak Beregszászról Kölcsey verséhez Husztra, Balla Gyulához az ungvári egyetemre, találkozzam Füzessy Magdiékkal, eljussak Fodó Sándorhoz Viskre, Kiss Ferenc édesanyjához Péterfalvára és Kovács Vilmoshoz Gátra, aki akkor már szinte klasszikusnak számított, keserű betegségével, az irodalmi élettől elzárva élt.


Barátaim próbálták érzékeltetni, ha Beregszászon kívül út közben igazoltatnak, akkor rendőrségi fogdába kerülök, a következmények pedig kiszámíthatatlanok. Esetlegesen a nagy verésen kívül három lehetőség van: a rossz változat, a még rosszabb és a legrosszabb. Nem részletezték a változatokat, nem is érdekelt. Itt minden megtörténhet. Mi vállalunk Téged, mondták, nagy misszió, amit csinálsz. Ilia tanár úr és Kiss Ferenc hitelesített.


Fölfogtam, hogy nagy a kockázat, de a várható eredmény bennem erősebb volt: megismerhetem azokat, akiket elzárnak tőlünk, akiket csak versekből, írásokból ismerek.


Minden úgy történt, ahogy elterveztük, óramű pontossággal. Az állandó fenyegetettségben életem egyik legizgalmasabb, kalandos hetét éltem meg, amit kárpátaljai magyar barátaimnak köszönhetek, akik nálam jóval súlyosabb, életveszélyes kockázatot vállaltak miattam, mert lebukásom esetén előbb-utóbb én csak hazaérek, de ők Kárpátalján maradnak, kiszolgáltatva a büntető következményeknek.


Ennek a legendás beregszászi estének tanúja, részese volt Vári Fábián László, aki úgy lett kortársam, hogy az elmúlt évtizedekben minden verse, esszéje, kötete Kárpátalja szívhangja volt számomra.


Hetvenedik születésnapján azzal köszöntöm a költőt, hogy ama konspirációs szabályokat azóta is vasfegyelemmel betartom és betartatom: a nemzeti jövendő érdekében fokozottan ügyelünk egymásra, bárhol is éljünk a Kárpát-medencében.
Isten éltessen, Kárpátalja lírai szívhangja, Vári Fábián László!


A keresztet gyalázó gonoszok ellenében pedig (éljenek bárhol) Isten éltet bennünket, kedves László!

(A szerző író, az Országgyűlés alelnöke)

Kapcsolódó írásaink