Túra Lavinia Fontanától a kortárs női művészekig

Az 1987 decemberében megnyílt Nők a Képzőművészetben Nemzeti Múzeumban (NMWA) mintegy ezer, művészettel foglalkozó nő közel 4500 alkotása található.

A magán–nonprofit múzeum alapítói: Wilhelmina Cole Holladay és Wallace Holladay. Már az ötvenes években elkezdték gyűjteni azokat az alkotásokat, amelyek később az állandó kiállítás alapdarabjai közé kerültek, de a gondolat, hogy létrehozzanak egy múzeumot, ahol csak nők alkotásai tekinthetők meg, a hatvanas években fogalmazódott meg bennük. Európában jártak, és elbűvölték őket Clara Peeters csendéletei.

A művészettörténész feleség kutatni kezdett a festőnő életrajza és további képei után, de nem talált semmit. Ez volt az az időszak, amikor a társadalomtudósok világszerte először fogalmazták meg, hogy a nők alulreprezentáltak a művészettörténetben. Holladay-ék a nyolcvanas évek elején vásárolták meg azt az épületet, amelyet átalakítottak a gyűjteményük számára.

Pusztai Tünde beszélgetőtársa a mostani túra során Mörk Leonóra író, újságíró volt, aki németalföldi festőnők életútjáról ír életrajzi kötetet.

Bár a gyűjteményben nem csupán festmények, hanem előadóművészek és írók, költők relikviái, alkotásai is megtalálhatók, ezúttal szűk keresztmetszetben, századról századra haladva csupán a festőkkel és a beszélgetőtársak számára különösen kedves németalföldi festőnőkkel foglalkozott a virtuális tárlatlátogatás, de azért a rokokó budoárok titkainak tudója, Élisabeth Louise Vigée Le Brun nem maradhatott ki a sorból.

A tárlat legkorábbi alkotója Lavinia Fontana, akinek önarcképe 1577-ből származik. Apja tanította festeni, férje is támogatta ambícióit, így bár tizenegy gyermeket hozott a világra, egész életében festhetett. Mert, mint Mörk Leonóra is hangsúlyozta, hosszú évszázadokon át azon múlt, hogy egy nő kaphatott-e megfelelő művészeti oktatást, hogy az apja tanította vagy taníttatta-e. Hogy férjes asszonyként is festett-e, az pedig a férjén múlt. Lavinia nemzetközi elismertségre tett szert, a pápai udvarba is meghívták mint neves portréfestőt.

Sofonisba Anguissola is portréfestőként aratott sikert, méghozzá Erzsébet spanyol királynő udvarában. A királynő előkelő vőlegényt szerzett neki, és kiházasította. Azért lettek portréfestők a tehetséges képzőművésznők, mert anatómiát nem tanulhattak, ugyanis nem bámulhattak meztelen testeket, mivel az erkölcstelennek számított.

Azt még ma is kevesen tudják, hogy a tizenhetedik századi Németalföldön rengeteg női festő volt. Nagyon nagy volt a kereslet a különféle jeleneteket ábrázoló képekre, így a festők specializálódtak. Voltak, akik csak családi jeleneteket festettek, mások csak zenélő-mulatozó társaságokat.

A beszélgetőtársak egyik kedvence, Judith Leyster a saját férjét is odafestette a vidám társaság tagjai közé. Leyster festőiskolájában tanítványokat fogadott, egy ízben be is perelte a konkurens mestert, mert hozzá, mivel férfi volt, többen jártak. Miután férjhez ment, festőkarrierje lezárult.

Rachel Ruysnak különleges festősors jutott, mivel apja orvos volt és botanikus. Festeni is tanulhatott, és a természet titkaiból is többet tudhatott meg, mint más festőlány. Apja, Dr.  Fredrik Ruys ma már nem ismert eljárással feltöltötte a halott csecsemőket, felöltöztette, és múzeumában csinosan elrendezte őket. Nagy Péter cár Amszterdamban látta a gyűjteményt, és számos darabját megvásárolta.

A már említett Clara Peeters több virágcsendélete is a múzeum tulajdonát képezi, amiképp Angelica Kauffmann képei is. Ő volt, aki megörökítette a fiatal Goethét, és a német költő több művéhez, így az Egmonthoz és az Iphigeniához készített illusztrációt.

Anna Klumpke, aki múzeumi túránkon már a tizenkilencedik századot reprezentálja, egészen másképp élt, mint festőtársnői. Férfiruhát hordott és rövid hajat, tájképeket, mezeimunka-jeleneteket is festett, nem csak portrékat. A huszadik századi női festők listája már igen hosszú lenne, és már nemcsak apja nevelte festőnők alkotásait láthatjuk, hanem olyanokét is, akiket a barátaik biztattak-támogattak a sikeres alkotó élet útján.