Világszerte népszerűek a Cziffra-emlékév programjai

– Emlékszik az első „találkozásra” Cziffra Györggyel?

– Öt-hatéves lehettem, amikor már sokadszorra hallottam otthon bakelitlemezről, ahogy Cziffra György játssza Liszt Ferenc Magyar rapszódiáit. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először mentem oda a zongorához azzal a céllal, hogy kikeressem azt a melódiát.

Aztán ahogy cseperedtem, olvastam Cziffra önéletrajzi kötetét, és az is érdekelni kezdett, hogy itthon miért nem ismerik a munkásságát? Korábban még a zongoraprofesszorok körében sem volt mindenki tisztában mély zenei kultúrájával. Azt hiszem ez a múlté, és Cziffrát többé már nem csak bárzongoristaként tartja számon a szakma.

– Minek köszönhető, hogy mostanra a klasszikus zenei tudását is elismerik?

– Cziffra művészete illeszkedik a Liszt Ferenc-i kultúrába, hiszen Dohnányi Ernő fedezte fel, Keéri-Szántó Imrénél tanult a Zeneakadémián, akik egyenes ágon kapták azokat az instrukciókat, amelyeket Liszt Ferenc adott az óráin. Cziffra stílusa azért is volt különleges, mert nemcsak káprázatos klasszikus zenész volt, hanem kivételes improvizatőr is!

Itt megint vissza kell utalnom Liszt Ferencre, hiszen az ő idejében a korszak neves zongoristái, Chopin, Schumann és megannyi más művész jól improvizált. A klasszikus zenét sokan röghöz kötik, de Cziffrában éppen az volt a csodálatos, hogy miközben spontán előadásokat tartott, soha nem bántotta a zeneszerző gondolatait, inkább alkotótárssá lépett elő.

– A tehetségen túl mi tette még naggyá Cziffra Györgyöt?

– Páratlan volt a szakmához való hűsége és a kitartása! Magyarországon mellőzték őt a koncerttermekben. Éjszakai lokálokban és bárokban játszott, nehezen jutott előre. Disszidálási kísérlet miatt börtönbe zárták, munkatáborra ítélték, köveket cipeltettek vele, eltörték a kezét. Nagy lelki mélységeket élt meg ebben az időben, ő mégsem adta fel, mert hitt abban, hogy van célja az életének.

Amikor 1956 októberében elhagyta Magyarországot, külföldön hamar világhírűvé vált. És amikor a pályája csúcsán volt, alapítványt hozott létre, felújíttatott egy romos kápolnát Senlisben, amit Liszt Auditóriumnak nevezett el, és soha nem tagadta meg a származását. Ösztöndíjakat adott, fiatalokat támogatott, iparművészeket, képzőművészeket. Mindez inspirált engem arra, hogy fesztivált szervezzek mint zongoraművész, ami nem egészen profilba vágó tevékenység.

– Nagy váltást jelent előadóművészként vezetői fejjel gondolkodni, szervezőmunkát végezni?

– Amíg az ember „csak” zongoraművész, az egész napját a zenével való foglalkozás tölti ki. Ha elkezd valami mást csinálni, például lesz egy missziója, akkor belép a logisztika az életébe. Szerencsére nálam ez nem megy a zene rovására, mert a feleségem, aki a fesztivál igazgatója, minden adminisztratív terhet levesz a vállamról.

Színes programokat csinálunk, műfajok találkozását tesszük lehetővé. Szeretnénk felkelteni az emberek figyelmét. Ebben a pandémiás időszakban rendkívüli módon fenyegeti az emberiséget a lelki elsivárosodás, és talán a művészek és az alkotások képesek visszarántani minket abba a világba, ahol még van esztétika és igazság.

– Külföldi előadók is szerepelnek a programban. Mennyire ismert Cziffra György neve a világban?

– Szerencsére az emlékév programjait tekintve olyan együttműködés alakult ki, ami túlmutat hazánkon. Reméljük, a járványhelyzet megengedi, hogy hamarosan külföldön is elkezdjük a programokat, és akkor Moszkvától Brüsszelen át New Yorkig lesznek rangos koncertek. Szeretnénk olyan nemzetközi Cziffra-kultuszt kiépíteni, ami nem csupán az emlékezés szempontjából előremutató, hanem a magyar zenekultúrát is népszerűsíti.

– Hogyan támogatja az emlékév a fiatalokat?

– Már az első pillanatban fontosnak tartottam az edukációt. Díjakat hoztunk létre és mesterkurzusokat szerveztünk. Az emlékév megnyitását kétéves munka előzte meg, és reméljük, hogy 2022 májusáig minden olyan programot meg tudunk valósítani, amit megálmodtunk. A kezdetektől fogva szeretet öleli a fesztivált, sokaknak fontos, hogy ápoljuk a művész emlékét, és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a „jövő Cziffra Györgyeinek” ne legyen olyan nehéz, mint amilyen neki volt.

– Mekkora hangsúlyt kap az improvizáció a programsoro­zatban?

– El kell különíteni a klasszikus zenei improvizációs vonalat a könnyűzeneitől. A klasszikus zenébe is belefér az improvizáció, de nem feltétlenül a hangok megmásításával, inkább a gondolatiság szintjén. Olyan ez, mint az ételrecept: követjük a leírtakat, de mégis valahogy mindenkié kicsit más ízű lesz. A zenész számára a zenélés, a hangszerrel való játék és a hozzá tartozó zeneelmélet olyan bőséges kell hogy legyen, mint amikor az ember az anyanyelvét használja.

Amikor könnyedebb műfajokban improvizálok, például Lajkó Félixszel játsszunk, az afféle boldogságszigetként működik az életemben. Csodálatos érzés, amikor az emberben megszületik valami, és azt önzetlenséggel és szeretettel képes átadni a hallgatóságnak. Ennél nagyobb gesztust nem is tehet egy művész, mint hogy betekintést enged a legbelsőbb világába.

– A színpadi jelenlétben nagy szerepe van a közönség energiájának. Hogyan birkózik meg előadóművészként a személyes találkozás hiányával?

– Az online koncert mindannyiunk életében új fogalom. Harminckét éves vagyok, és be kell vallanom, hogy életem során nem volt részem szigorú korlátozásban. A szüleim, nagyszüleim azonban sokat meséltek a nehéz időkről, és úgy gondolom, hogy ez az állapot megtanít minket arra, hogy képesek legyünk megbecsülni a szabadságunkat. Nagyon hiányzik a közönség, rám egyébként is nagy hatással van a hallgatóság a koncertjeimen.

Nemrég a Fölszállott a páva – Variációk a Kárpát-medencében című előadásunkon Pál István Szalonna és bandája, valamint a Cziffra Fesztivál díjazottjai léptek fel, és nemhogy megvalósították a koncepciómat, hanem túl is szárnyalták azt! A népzene és a klasszikus zene csodálatos találkozásának lehettünk tanúi. Boldog vagyok, hogy ilyen sokakat elér a közvetítésünk, több mint huszonkétezer embernek játszottunk. Tíz országból hallgattak minket.