Kultúra
A filmrendezést nem lehet tanítani
Életünk legszebb nyara volt – vall András Ferenc a délvidéki íróval közös filmes munkáról – Temesi Ferenc 49/49 című regényéből készülhet a nagy generációról szóló zárófilmje
– Hogyan találkozott Gion műveivel?
– Először vele találkoztam személyesen. A Bástya Étteremben, amely a főiskola kihelyezett tagozatának számított, mutatta be Kurucz Sándor operatőr barátom az újvidéki fiút, aki ösztöndíjjal Budapestre érkezett. Összebarátkoztunk, megmutatta az első kötetét, amely éppen akkor jelent meg. Nagyon tetszett. Rögtön megegyeztünk, hogy együtt fogunk dolgozni.
– Mi ragadta meg írói világában?
– Én is vidéken nőttem fel, csak én a Dunántúlon, Sümegen, de hasonló gyerekkori élményeink voltak, hasonló volt a mentalitásunk.
– Ön egy éven belül két nagy sikerű ifjúsági filmet készített a délvidéki író regényeiből, A Postarablók (1985) és a Kárókatonák még nem jöttek vissza (1985) című televíziós játékfilmet. A Sortűz egy fekete bivalyért című folytatást, amelyben olyan francia filmsztárok játszottak, mint Jean-Louis Trintignant, Jean Rochefort, Fanny Cottencon, viszont Szabó László rendezte.
– A színészként és rendezőként Franciaországban élő Szabó László kérte tőlem, hadd rendezhesse ő a trilógia harmadik részét, és végül engedtem a nyomásnak, így ennek a szintén nagyon sikeres filmnek a forgatókönyvírója lettem.
– Gyanakszom a fentiek ismeretében, hogy ezekből a regényekből forgatókönyvet írni, rendezni afféle örömmunka lehetett.
– Életünk legszebb nyara volt. És nemcsak számunkra volt önfeledt játék, hanem azok számára is, akik civil szereplőként részt vettek benne.
– Úgy tudom, Gion legnépszerűbb könyvét, a Virágos katona című regényt is meg akarták filmesíteni.
– Igen, de nem volt rá elég pénz, pedig szülővárosa, Szenttamás akkor még ugyanúgy nézett ki, mint a húszas-harmincas években. Ma már nagyon sokba kerülne díszleteket építeni, jelmezeket készíttetni a korhűség érdekében.
– Ma mutatja be a Pesti TV az ön tavaly készített dokumentumfilmjét In Memoriam Gion Nándor címmel. A film készítése közben jöttek fel önben új gondolatok az író személye vagy művészete kapcsán?
– A személye kapcsán azt tudom mondani, hogy nagyon hiányzik. Amikor Újvidékről megérkezett Magyarországra, az első útja hozzánk vezetett, és mesélt, mesélt, nagy mesemondó volt. Mágikus realizmusát a Dél-Amerikai írókéhoz, Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa írói világához hasonlónak érzem. Nagyon fájó, hogy soha nem kapta meg az őt és művészetét megillető megbecsülést. Nem kapott Kossuth-díjat sem. Pedig senki más nem mert volna írni a Tito-partizánok bácskai vérengzéséről. Azért is kellett Magyarországra települnie, mert Szerbiában ezt aligha tehette volna meg következmények nélkül.
– Tanít majd Gion Nándorról az újjászülető Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmrendező szakos hallgatóinak?
– A filmrendezést nem lehet megtanítani, megtanulni. Illetve az iparszerű szakmai részt igen, de attól még, hogy ezt tudja, senki nem lesz filmrendező. Gionról fogok velük beszélgetni, mutatok filmeket, ajánlok regényeket, de a többi az ő dolguk. Klasszis magyar rendezőink vannak a filmtörténetben. Nádasdy Kálmán például, aki az egyetem rektora volt növendékkoromban, vagy Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Gaál István, Huszárik Zoltán, Makk Károly, Sára Sándor, Jancsó Miklós. Megmutatom nekik a filmjeiket, beszélgetek velük.
– Akkor mégis hogy lesz belőlük rendező?
– Amit megmutathatok még, az, hogy mit ne tegyenek. És az ezt sem, azt sem után talán majd előjön a mit igen. De azt még a legnagyobbak is a szerencséjüknek tartják.
– És mit ne tegyenek?
– Inkább úgy válaszolok, hogy tőlem gyakran megkérdezik, hogy lehet az, hogy én mindent tudok. Egy filmrendezőnek minden helyzetben tudnia kell, hogy mi hogyan működik, mikor mi történjen. Nem bizonytalaníthatja el a stábja tagjait.
– Gondolom, akkor ön nagyon kíváncsi.
– Pontosan. Én is így tanultam, hogy ha valaki mindenre kíváncsi, az elég ahhoz, hogy mindig képben legyen.
– Vannak filmes tervei a közeljövőre nézve?
– Már két éve tervezem, hogy a nagy generációról szóló trilógiámat: Dögkeselyű (1982), A nagy generáció (1985), Az utolsó nyáron… (1991) tetralógiává bővítem Temesi Ferenc Kossuth-díjas író barátom 49/49 című regénye alapján. Ezzel a történettel a nagy generáció története lezárul.
