Aki mindig segít magunkra ismerni

Pedig nekünk azt mondták, nem érthetjük. Mi, akik az államszocializmus után születtünk, nem érthetjük a bújtatott utalásokat, a lódenkabátos elvtársakat, a keskeny vágányokat, az új gazdasági mechanizmust, a vég nélküli banketteket, a mindent lecsapoló esőket, a sehová sem induló vonatokat, a metrókban elhangzó jóslatokat vagy azt, kicsoda Antoine és Désiré.

Mégis értettük.

Egy sorozatban hallottam egyszer, hogy ha egy New York-i még nem futott össze a városban Woody Allennel, akkor még nem vált New York-ivá igazán. Valahogy így érzek Bereményi Géza kapcsán is: akinek még nem adatott meg, hogy dalszövegeiben, könyveiben vagy filmjeiben hirtelen, mintegy derült égből villámcsapásként önmagára, környezetére, otthonára, magyarságára ismerjen, az a kultúra közösségteremtő erejének egy elmondhatatlanul látványos bizonyítékáról marad le. Mert Bereményi Géza – ahogy Bölcskei Gusztáv mondta róla – „beletartozik a magyar kultúra szövetébe”.

Egy barátjával való beszélgetés során azt hazudja, hogy már írt novellákat, s hogy ne bukjon le, gyorsan megír néhányat – nem sokkal később, 1970-ben kiadják első novelláskötetét. Közben dalokat kezd írni Cseh Tamásnak, elmondása szerint csak úgy, hogy legyen mit dúdolgatnia, meg hogy kipróbálja magát. A páros több mint harminc éven át – kisebb megszakítással – Cseh Tamás haláláig alkot. A ’78-ban megjelent, Legendárium című regény után színpadi műveket és forgatókönyveket ír, köztük a korszak meghatározó filmjéét, a Megáll az időjéét is. Aztán elege lesz a rendezők önkényéből, ezért maga megrendezi előbb A tanítványokat, majd minden idők egyik legnagyszerűbb magyar filmjét, az Eldorádót. Ezt követően még két nagyfilmet készít, és közben a színházi rendezésben is kipróbálja magát. Az irodalmi életbe 2013-ban tér vissza Vadnai Bébi című regényével, 2020-ban pedig megjelenik eddigi legnagyobb és legjobban várt prózai műve, a Magyar Copperfield című önéletrajzi regénye, amelynek folytatása idén jelenik meg, ahogy válogatott novellái is.

A felsorolás még így is erősen hiá­nyos, azt pedig szinte lehetetlen szemléltetni, milyen jelentős nyomot hagyott maga után valamennyi műfajban, amelyet kipróbált.

Miért értheti műveit minden magyar, akár a rendszerváltás után születettek is? Miért van, hogy amikor egy évvel ezelőtt beültem egy Bereményi-estre, hemzsegtek a fia­talok a közönség soraiban? Bereményi Géza egész életművében a saját élete eseményeit dolgozta fel, újra meg újra. Karakterei mi vagyunk, történetei rólunk szólnak. Pontosan tudta, hogy ezeknek a megtörtént eseményeknek a mélyén rejtőzik valami. Valami, ami közös, amit mindannyian érzünk és értünk – és ez a kollektív tapasztalat nem szorítható a széljárás módjára változó rendszerek és korszakok mesterséges keretei közé.

Bereményi Géza jelentőségéről oldalakat lehetne teleírni, így az egyszerű hírlapíró nem tehet mást, mint hogy megpróbál egy mondatban összegezni: műveiben kérlelhetetlenül, mindig az igazat kereste – és meg is találta.

Isten éltesse sokáig a ma hetvenöt éves Bereményi Gézát!