Hétköznapi hősök hangját hallatni

– A negyedik évadban a trianoni békediktátum által elcsatolt területeken forgattak. Melyik beszélgetés volt önre a legnagyobb hatással?

– Amikor Böjte Csabánál jártunk, elképesztő volt részleteiben megismerni azt a fontos missziót, amit végez, illetve a Nagy Gergővel készített interjúnk is elgondolkodtató volt. Gergő egy huszonnyolc éves délvidéki fiú, aki Temerinben él, és azért kezdett önvédelmi sportokat űzni, hogy megvédhesse magát. Érdekes volt látni, mennyire nincs benne düh, egyszerűen csak munkálkodik benne az ösztön, hogy a városban több száz éve magyarok élnek, és nem akarja, hogy megszakadjon ez a folytonosság. A sorozatunk egyik legfontosabb célja, hogy olyan hétköznapi hősök hangját hallassuk, akik nem tűnnek fel a médiában, mégis nagy hatású emberek.

– Honnan ered az a belső hajtóerő, ami miatt ilyen aktívan kezdett foglalkozni a határon túl élő magyarság ügyével?

– Az alapvető indíttatást a szü-leimtől kaptam. Ám mikor elindult a szórványmagyarság támogatására irányuló Kőrösi Csoma Sándor-program, Bostonban töltöttem fél évet, ahol együtt dolgozhattam az amerikai magyar közösséggel. Szerintem az volt a végső lökés e téren. Később a diplomamunkámban is a magyar kisebbségek jogairól írtam. Annak ellenére, hogy a magyar alapvetően nem egy világjáró nemzet, voltak nagy felfedezőink, gondoljunk csak Kőrösi Csoma Sándorra, Vámbéry Árminra vagy Stein Aurélra. Mindig is lenyűgözött, hogy amikor elutazunk valahová, megtalálhatjuk azoknak a magyaroknak a lábnyomait, akiket messzire vitt a történelem a hazájuktól. Sajnos őket még ma sem ismerjük igazán. Ezért talán erről is szól a Hungarikumokkal a világ körül.

– A szomszédos országokban nem mindenhol örülnek annak, ha a magyarokról forgatnak…

– Szerencsére az egész sorozatról elmondhatjuk, hogy az egyetlen hely, ahol tényleg bántottak minket, az Mongóliában, Ulánbátorban volt. A piacon a rendezőt eltalálta egy felpattanó kő, amit azért dobtak felénk, mert nem akarták, hogy a nyomorról forgassunk. Ez az évad is aránylag nyugodtan telt. Persze Felvidéken azért volt néhány „tót atyafi”, aki szidni kezdett minket, mert magyarul beszéltünk.

– Az utazás végén melyik érzés volt erősebb? A szomorúság, hogy ott szidnak minket, ahol valójában otthon vagyunk, vagy az öröm, hogy vannak, akik még ápolják a hagyományokat?

– Általában ha a határon túli magyarság helyzete szóba kerül, elönt minket a szomorúság, az elmúlásra gondolunk. Számunkra a Nagy Gergővel való találkozás volt az egyik olyan fordulópont a forgatáson, amikortól sokkal többet gondoltunk arra, hogy van remény. Mert nem arról szól a történet, hogy ezer évig ott volt a magyarság, és mostanra minden eltűnt. Sokan élnek és dolgoznak Lendván, Temerinben, Csángóföldön, Felvidéken, mindenhol, és a tevékenységükkel mind azt üzenik: itt vagyunk, csináljuk, és a gyerekeinket is arra neveljük, hogy őrizzék a magyar hagyományokat. Az utazás alatt azt éreztük, azért is hasznos, amit csinálunk, mert ez nem egy lejátszott meccs, van remény a szórványmagyarság fennmaradására.

– Hogyan formálta az identitását és a hazáról alkotott képét a sorozat?

– Itthon sokat bosszankodunk az életünkön. Vannak, akik folyton szidják az országot és hihetetlen, hogy Hanoiig kell elmenni azért, hogy valaki az arcunkba mondja, szerinte Magyarország a legjobb hely a világon. Ettől is olyan csodálatos ez a műsor, szerintem. Amikor elindulunk, azt hisszük, hogy mindent tudunk, aztán végül mi tanulunk.

– Egy két hónapos forgatás alatt rengeteg nyersanyag készül, de a felvételek többsége nem kerül adásba. Vannak terveik azokkal a részletekkel is, amelyeket mi nem ismerünk?

– Egy átlagos interjú negyven-negyvenöt percig tart, amelyből csak egy-másfél percet vágunk be a műsorba. El lehet képzelni milyen sok marad a „szalagon”. Ezeket az információkat igyekszünk útinaplók és beszámolók formájában megosztani a közönséggel weboldalunkon, a Hungarikumokkal.com-on. Ezeket azért is érdemes elolvasni, mert akkor készülnek, amikor még erős érzelmi hatás alatt állunk. Például amikor a harmadik évadban találkoztunk ujgurokkal, megdöbbentett minket, hogyan bánnak velük. A kínai hatóságok ezt igyekeznek elrejteni a világ elől. A határátlépésnél például elvették a telefonomat, átnézték a képeket, átvizsgálták a ruháinkat, de még egy Kőrösi Csomáról szóló könyvet is el akartak venni, mondván, az buddhista propaganda. Ennek a munkának megvannak a maga nehézségei, de úgy érezzük, fontos ügyeket karolunk fel. Mi ennyit tudunk tenni a változásért. A harmadik évadban történt, hogy néhány magyar fiatal fogta magát és elment egy olyan néphez, akik egyébként a magyarokkal rokonítják magukat, akiknek átnevelőtáborokban kell szenvedniük, de mivel nincs mögöttük egy jól szervezett mozgalom, mint például a Black Lives Matter, az ő hangjukat egyáltalán nem lehet hallani. Ugyanez a helyzet a moldvai csángókkal is, akik például a mai napig nem hallgathatják magyarul az istentiszteletet. Az útinaplókban azt próbáljuk elmondani, nem biztos, hogy mindig egyet kell érteni a többségi véleménnyel. A magyar ügy is olyan, volt, ami mellé oda kellett állni, amit fel kellett karolni. Akár ujgurokról, akár csángókról van szó, ezeknek az ügyeknek be kell kerülniük a magyar köztudatba, mert olyan húsbavágó problémák, amelyeknek a megoldását minden szinten segíteni kell! És higgyék el, ha mi nem segítünk például a csángó magyaroknak, senki nem fog. Értük nem aggódik a BBC vagy a CNN. Ők csak ránk számíthatnak.