Amikor a higanyszál fagypont alá süllyed

A mátészalkai szerző ezúttal is életünk apró, egészen banálisként felsejlő eseményein keresztül mutatja be, milyen az, „amikor egymásnak fájunk.” Amikor „megszegjük az érvényes előírásokat, s már nincs, aki korrigáljon.” S amikor remegő cáfolat leszünk, „akik a tél rügyeibe fagyva várják az olvadást.”

Tizenhatodik könyvében is érzelmekről ír a költő, amiket szépen elhantolt, elsiratott, és érzelmekről, amiket még nem képes koporsóba tenni. Oláh András legfrissebb versgyűjteményétől fázni lehet. Tehát érezni. Tehát élni. Ez az első impressziónk. Szörnyű fagyról, didergő szavakról, fekete kabátról, ismétlődő halálról, eleven sebről és hideg boncasztalról mesél. Ezt a percepciónkat tovább erősíti a borító ködös, szürke, kétségbeejtő magányt sugalló képi világa.

Aztán egyszeriben, amikor már nem bírunk tovább fázni, hirtelen meglátjuk a melegebb szavakat is a kötetben. Az elégia mellé odaül a remény – s ha halovány is, mint egy bágyadt, decemberi napsugár – konstatálhatjuk, hogy mégiscsak bekéredzkedett a verssorokba. „Tegyük fel tavasz lesz megint és nyár” – játszik el a látszólag evidensnek tűnő gondolattal a költő, s máris olvadni kezdünk mi is.

Felmelegszünk a Körös-parti füzektől, az egymást navigáló szöcskéktől, a tárkonyos ragu illatától, és leginkább az emlékektől, amikkel a véletlenek összefércelték életünket. Mindeközben rájövünk, hogy milyen találó is a kötetcím, hiszen ezúttal tényleg a légkörtan és a metaforák keveredéséből születik meg az a sajátos oláhandrási hang, az a jellegzetes intonáció, ami melankolikus, leheletfinom, izgalmas, pajkos, és megkapóan szép.

Miközben vallomáslíráján, személyes mondanivalóin merengünk, érezhetjük, hogy kiszól a sorokból a költő, kérdéseket intéz hozzánk, ami egyetemes mondanivalóvá emeli az önvallomásokat. Miért kell folyton megválni valamitől? – kérdi az „úgysem lehet” című versében, hogy aztán az olvasó a szerző élményeit saját személyes világába mentse át.

A sajátos transzportálást követően pedig elmerengjen hétköznapi pillanatokon, semmiségeken – olykor egészen suta történeteken –, amelyekből a versekkel együtt kirajzolódik a saját élettörténete is.

A Magyar Napló gondozásában megjelent kötet hetvenkét verse között találunk a magyar nemzet sorstragédiáját megidéző verseket is, de a művek nagyobb hányada ezúttal is a találkozásoknak, a kitörölhetetlen pillanatoknak állít emléket.