Romantikus festészet a gyarmatosítás árnyékában

A São Pauló-i múzeum rendelkezik a legfontosabb európai gyűjteménnyel a déli féltekén, a teljes kollekció több mint tizenegyezer műalkotásból áll. Az intézmény egyedülálló online tárlaton mutatja be a 20. század előtti brazil művészetet.

A személyes élményt ugyan nem pótolhatja, de mindenképpen a virtuális kiállítások javára szól, hogy a kanapén ülve több időt szentelhetünk az alkotások kísérőszövegeinek elolvasására. Ráadásul az internetes tárlatvezetés egy-egy pontján nagyítással hívják fel a figyelmet a legizgalmasabb részletekre. A pálmafák árnyékában dolgozó helyiek messziről apró pontoknak látszanak csupán, a közelítésnek köszönhe­tően azonban kirajzolódnak az arcok és az aprólékosan kidolgozott trópusi fauna.

A dél-amerikai országban a festészet a 16. század végén jelent meg, a portugál barokk hatására. A gyűjteménybe európai utazó művészek és brazil akadémiai festők munkái is bekerültek. A kiállítás Frans Post trópusi esőerdőt ábrázoló tájképével indul. Az alkotó 1637-ben érkezhetett Móric orániai herceg kíséretével Pernambucóba. Képeit az egzotikus brazil vidék ihlette, de festményeit már Hollandiában fejezte be, a vázlatokat emlékezetből egészítette ki.

A 19. század egyik meghatározó tájképfestője a feltehetőleg skandináv gyökerekkel rendelkező E. F. Schute volt. Származása a mai napig bizonytalan, trópusi környezetet ábrázoló képein azonban erősen érződik a német romantika hatása. Bár a források szerint számos festményt készített brazíliai tartózkodása alatt, nem mindegyiknek ismerjük a hollétét. Egyik megmaradt képe a tárlaton is bemutatott Paulo Alfonso-vízesés.

João Batista Castagneto matróz apjával telepedett le Rio de Janeiróban 1874-ben, később a tengeri tájképek mesterévé vált. Olajfestményei új színt hoztak a brazil festészetbe, mert gyors, apró mozdulatokkal vitte fel a színeket a vászonra és egyéb merev felületekre, például szivarosdobozokra. Az akadémikus festészet képviselői sokat kritizálták Castagnetót azért, mert nem tartotta tiszteletben a klasszikus művészeti hagyományokat.

A kiállítás egyik legnépszerűbb darabja Victor Meirelles Moemája. Meirelles II. Péter brazil császár uralkodása idején volt népszerű festő, és többnyire történelmi témákat dolgozott fel. A Szépművészeti Akadémia egyik kegyeltje volt, akit római, párizsi és firenzei tanulmányutakkal jutalmaztak. Az ihle-tet Frei Durão 18. századi költeményéből merítette 1866-ban készített festményéhez, amely egy őslakos lányról szól, aki Portugáliába hajózó szerelme után akart úszni, de vízbe fulladt, testét a hullámok sodorták partra. Meirelles békés arccal, természetes pózban ábrázolja a fiatal lányt, aki a brazil kultúra ikonikus alakjává vált. A kép a kiállítás egyik leghatásosabb darabja, és valójában a dél-amerikai ország legnagyobb traumáját, a gyarmatosításból fakadó szenvedést jeleníti meg. Akkoriban virágzott az indianista romantika Brazíliában, az őslakosokat ábrázoló alkotások népszerűek voltak. A korszak talán egyik legnagyobb ellentmondása, hogy míg a telepesek lemészárolták a helyi lakosokat, nemzeti szimbólumként előszeretettel mutogatták örökségüket.

A brazil művészet sokszor merít a helyiek és a kolonizálók közötti kapcsolatból. José de Alencar 1865-ben írta meg az őslakos Iracema történetét, akit elhagyott gyarmatosító szeretője. A kiállításon Antonio Parreiras munkája örökíti meg a legendát, aki az összetört szívű lányt európai modell alapján festette meg, a kor elvárásainak megfelelően.

A könnyen áttekinthető, egzotikus kiállítást a múzeum honlapján lehet megtekinteni, a gyűjteményben tájképek, csendéletek és portrék is megtalálhatók.