„Nem szabad a mulasztás bűnébe esni”

- Most mindenki a pozsonyi csatáról beszél. Hogy látja, eredményesen sikerült a premier?

- Teljesen. Rengeteg elismerő üzenetet kaptunk. Nem tudom mindet felsorolni, de talán visszaadja a film sikerének hatását, hogy van olyan nagypapa, aki ma már háromszor volt „gaz frank”, míg unokája a „győztes, büszke magyar lovas­íjász”. Komolyabbra fordítva a szót, én a tájékozódni kívánóknak Kovács Attila kritikáját ajánlom a figyelmébe, ami a Pestisrácok.hu-n jelent meg nemrég. Információgazdag írás, s megítélésem szerint jól átlátja a film mondanivalóját, üzenetét.

- Milyen célokat tűztek ki, amikor elindították a produkciót a megvalósulás útján?

- Több célunk volt. A legfontosabb, hogy a pozsonyi csata emlékezetét a nemzettudat részévé tegyük. Karácsony előtt, az egyik legfontosabb ünnepünkre várva különösen is felemelő érzés egy olyan csata bemutatása, amely büszkeséggel tölti el a nézőket. A történelmi tudásunk gazdagítását általában is megkerülhetetlen fontosságúnak tartom: így azt is hasznosnak találom, hogy őseink­ről számos érdemi informá­ciót át tudjunk adni akár ilyen formában is. Jó esetben azt is elérve, hogy a film nézője megjegyezze: milyen is volt az, amikor a 907-es esztendőben a magyarok elképesztő hadi jártassággal, fegyelmezetten, egymással habozás nélkül összetartva védték meg a Kárpát-medencét az első nagy honvédő háborúnkban. Reményeim szerint ennek köszönhetően az a közvélekedés is átalakul így, hogy csak úgy a semmiből teremtünk volna itt 896-ban „hont foglalni”. A filmben tudatosan vállaljuk fel a sztyeppei civilizációk népei között az amúgy már nemzetközi archeogenetikai kutatásokkal és publikációkkal is alátámasztott genetikai és kulturális rokonságot. Az elmúlt években szép számmal kerültek elő régészeti leletek, pél­dául íjak, lószerszámok, egyéb viseleti elemek, amelyek ugyanezt a civilizációs rokonságot mutatják.

- Miért fontos, hogy bekerüljön a köztudatba a pozsonyi csata?

- Mert eddig hiányzott a történelemtanításunkból. Kérdezzünk meg tíz embert a Déli pályaudvaron, hogy mit tud a pozsonyi csatá­ról. Vagy csak azt, hogy mikor volt… Nem szabad a mulasztás bűnébe esni. Soha nem késő bepótolni a mulasztásunkat. A szerencsétlen kommunista idők önsorsrontó történelemképe, amely szerint a magyar múlt vesztes csaták sorozata, végre a múlté. Elmondtam már sokszor, hogy a magyar múlt nem azonos az augsburgi csata, a muhi csata és a mohácsi csata vereségeivel, a trianoni országvesztéssel. Nagyon nem. Nem szolgálja a nemzeti identitást ez a történelemszemlélet. Lehet, hogy hetvenöt éve ezt erőltették ránk, lehet, hogy sok tudós csak ezt a baloldali történeti kánont tanulta meg és fújja még mindig, de ez akkor sem helyes. Sajnálatos helyzet, hogy generációkat vezettek félre, sekélyes történelemszemlélettel tanítva, de ennek egyszer véget kellett érnie. Ha ez a 2020-as években kell, hogy megtörténjen, hát akkor most látjuk el a feladatunkat. Ha meg akarunk maradni további ezer évig, akkor el kell engedni ezt a letargikus, hamis történelemtudást és -tanítást. Egy erős, prosperáló nemzet nem a saját tragédiáit számlálgatja végeláthatatlanul. A magyar nemzet egy olyan tudás- és erőközpont volt mindig is, amely mindenki számára példát mutatott, s közben folyamatosan ellenállt idegen kultúráknak és külső támadásoknak.
Gondoljuk már végig: egy állandóan tönkrevert nemzet képes lenne mindezt véghezvinni? Nem. Mert nem is ilyen nemzet a magyar. Mi magyarok olyanok vagyunk, akiknek ősei 907-ben akkor is hősiesen harcoltak, ha nem volt esélyünk a győzelemre. Mi magyarok olyanok vagyunk, akiknek ősei az egyetlen győztes stratégiát követve szétverték a frank birodalmi sereget. Mi magyarok olyanok vagyunk, akiknek ősei Bulcsú vezetésével 954-ben világraszóló teljesítményt nyújtottak a nyolc hónap alatt megtett ötezer kilométeres hadjáratukkal és az eközben véghez vitt hadászati sikereikkel. Mi magyarok olyanok vagyunk, akiknek őseit Árpád fejedelem Turul-nemzetséghez sorolt leszármazottai nyolcszázötven éven keresztül vezették.

- A film kapott hideget-meleget. Egyik kritikusa szerint „a pozsonyi csata filmje több olyan toposzt jelenít meg, történelmi tényként beállítva azokat, amikben az ismeretterjesztés, a nem kellőképpen igazolt alternatív hipotézisek és a tudományosan megalapozatlan vagy éppen meg is cáfolt mítoszok keverednek”. Mit gondol erről az állításról?

- Semmi olyan nincs a filmben, ami nem lenne helyénvaló, vagy amit cáfolni lehetne. Az egyes korszakok kulturális használati tárgyai pedig tudatosan kerültek bemutatásra, utalva a kontinuitásra. Ez egy ismeretterjesztő film. Nem dokumentumfilm. Ha valaki ezt szándékosan nem veszi figyelembe, az nem elegáns magatartás.

- Tudományos vagy ízlésvita zajlik a film körül?

- Semmilyen vita nem zajlik, legfeljebb a balliberális tudományos kánont képviselők, illetve azok tollforgatói vívják saját magukkal utóvédharcaikat. Nem veszik figyelembe a nemzetközi tudományos publikációkat, az új eredményeket. Három és fél milliárd bázispárral aligha lehet vitatkozni. Mégis megteszik. Mit lehet erre mondani? Van olyan újságíró, aki mindenhez ért.

- Milyen szakdiszciplinák összefogásával készült a produkció?

- Több tudományterület képviselői adtak észrevételeket, ezeket a film írója és rendezője, Baltavári Tamás – aki maga is történész – figyelembe vette, s ahogy tudta, a művébe is beépítette.

- Mekkora költségvetésű filmről beszélünk?

- A költségvetés összesen nem érte a harmincmillió forintot. Ebből az intézetünk kevesebb mint húszmillió forintot vállalt. Összehasonlításul a Vuk 2 2008-ban 1,4 mil­liárd forintba került, míg 2018-ban a Ruben Brandt, a gyűjtő című szintén animációs film 1,3 milliárd forintból készült.
Szerettünk volna végre egy történelmi filmet. Hogy ez most „csak” animációs film lett, s ennyire alacsony költségvetésből készült, ez egy kényszerűen elfogadandó helyzet. Ha azt vesszük, hogy milyen elképesztően kevés pénzből értünk el ennyire felvillanyozó közéleti hatást, akkor szinte csodaszámba megy, hogy mire jutottunk. Különösen akkor, ha azt vesszük, mennyire büszkévé tudtuk tenni a nézők túlnyomó részét.
Szerintem a csapat valamennyi tagja kihozta a maximumot ebből a lehetőségből. Baltavári Tamásék is, elég a film végén ábrázolt bekerítő hadművelet monumentalitását megnézni. Nagyon szeretem azt, ahogyan a történtek Rékasi Károly hangján keresztül elevenednek meg: dinamikusan és temperamentumosan. A film zeneszerzői, Bársony Bálint és Elek Norbert csaknem ötven hangszer megszólaltatásával hozták létre alkotásukat. A már most slágernek beillő főcímdal dalszövegét pedig FankaDeli írta, aki ragyogó rímeket jegyzett, s abban is kitett magáért, ahogyan aztán Tóth Gabival együtt előadta a dalt. Szinte már alkotótársként emlegetem Charlie hangstúdióját és a Pannónia Stúdiót is, ahol mindvégig nagyon kedvesen segítették a filmzene létrejöttét.

- Mit üzen a főcímdal szövege?

- Talán a legjobban azt, hogy van egy feljebbvaló, akire mindig számíthatunk. És azt, hogy az összefogásban ellenállhatatlan erő rejlik. Vagyis hogy együtt minden sikerülhet, ahogy 907-ben is megtörtént már. Szerintem ez a dal olyan hitvallás, ami arra emlékeztet mindenkit, hogy a sok-sok jogunk mellett felelősségünk is van. Még mindig – szüntelenül. Gyermekeinkért, egymásért és hazánkért is.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy hagyományőrző egyesületek bevonásával egyszer egy élőszereplős, látványos film készül a csatáról?

- Nagyon is elképzelhetőnek tartom, mi több, mindent meg is teszünk érte, hogy segítsük egy ilyen mozifilm létrejöttét.