Újrafestett rácsok

Meglehetősen sokrétű, önmagukon túlmutató kérdések, burjánzó szimbólumértelmezések tolonganak a fejünkben Balázs F. Attila legújabb, Újrafestett rácsok című kötetének kézbevétele után. Lírájában zavarba ejtően banális pillanatokat szövegez meg – javarészt minimalista módon –, majd ötvözi azt mély filozófiai tartalommal, hogy végül egyetemes dimenzióba emelje mondanivalóját. Ebből a sajátos elegyből rendre olyasvalami sarjad, amitől különösen közel érezzük magunkhoz a Marosvásárhelyen született, évtizedekig Pozsonyban élő, a közelmúltban pedig egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban letelepedő költő beszédmódját.

A Hungarovox Kiadó gondozásában a napokban megjelent kötet líráit mintha az elődeitől is elégikusabb hangfekvéssel szólaltatná meg a szerző. Ütközés című versének sorai például mintha arról árulkodnának, hogy sosem tud maradéktalanul örülni a költő. Mintha képtelen lenne a pillanat küszöbén akárcsak egyetlen másodpercre megállni, mert egy hang belőle kérlelhetetlenül kiszól, s eme cselekedetet máris vegetálásnak definiálja.

A Balázs F. Attila vallomáslírájából kiszűrődő létértelmezés teljességgel nélkülözi a fennköltséget, a ragyogószemű rácsodálkozást, amitől aztán a hiány megszövegezése még fájdalmasabbá, még vaskosabbá válik, mint azt elsőként észleljük, s mint amennyit egy szuszra képesek vagyunk befogadni. A költő legújabb kötetét ezért nem érdemes egyszerre elfogyasztani. Talán nem is illik. Talán nem is lehet. Úgy kell nekilátnunk a hetvenhárom versből álló gyűjteménynek, mint egy ízletes, ám laktatós karácsonyi menünek. Elnyújtva a pillanatot, becsapva az időt, ünneppé hazudva a hétköznapot.