A mese titokzatos szálai összekötnek

Kaleidoszkópszerű pillanatképet látunk arról, hogyan tekintünk ma a népmesékre, amikor az adatközlők már nemigen élnek, és a jelentős mesemondói életművek nem láttak még napvilágot. Új típusú mesemondók vannak már, de még közel sem tudunk mindent a népmesékről.

Lutter Imre, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke előszavában arra emlékeztet: a népmesékben egy közösség, egy nép évszázadok alatt kikristályosodott tudása, véleménye, morális hitvallása tükröződik. „A kötetünkben felbukkanó személyek, találkozási pontok, események, művek segítenek megérteni egy-egy néprajzi gyűjtés, adaptáció létrejöttének, illetve az élő szavas mesemondás újraéledésének okait, mozgatórugóit… (A kötet) rávilágít majd arra, hogy az egymástól különálló szakmákat sokszor a mese titokzatos szálai szövik össze” – írja szerkesztői előszavában Tóth Gábor.
Ha ilyen összefonódásokra számítunk, nem fogunk csalódni. Ortutay Gyula munkássága kapcsán olvashatunk az általa megteremtett és nemzetközileg elismert „budapesti iskoláról”, amely a mesemondó személyiségét állítja a kutatás és a gyűjtés, közreadás középpontjába. Ha Ortutayról szó esik, akkor Dégh Linda néprajzkutatót is meg kell említeni, utóbbi alakja a legváratlanabb módon feltűnik a könyv egy későbbi fejezetében, egy kakasdi vendéglőben, ami az akkor még nagyon fiatal Sebestyén István mesemondót is meglepte.

Pintér Zsolt táncos a rendezvényekkel kapcsolatos értékes tapasztalatait osztja meg. Megtudhatjuk például azt, hogy régen a fonóban munka közben meséltek, de manapság a szervezett kézműves foglalkozások dinamikája más, mert egy-két óra alatt kell valaminek elkészülnie, így a mese és a munka zavarják egymást. Az sem mindegy, milyen teremben, kinek és mikor mesélünk. Előfordul, hogy a gyerekek már unják, a szülők pedig feszülten hallgatják a mesét. Ezért – mint írja – szerencsésebb, ha például egy jurtában 20-30 fő előtt, védett környezetben zajlik a felnőtteknek szóló mesélés.

Több szöveg is tudósít arról, hogy a minden évben megrendezett bukovinai székely mesemondóversenyen átmenetileg nem kötelező a népviselet és a tájszólás, utóbbi azért, mivel több családnál a szülők-nagyszülők már rég elhagyták ízes beszédüket, hogy ne kerüljenek hátrányba a hétköznapi életükben. Szerencsére most már inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehetne visszatanulni a tájszólást.

A februárban elhunyt Csukás István, Süsü és Pom Pom atyja egy írása is helyet kapott a kötetben, amelyben a Kossuth-díjas nagy mesélő arra emlékeztet, hogy bár a gyerekeknek írott könyvek szerzőit időnként lekezelik a felnőtteknek írók, jó, ha nem felejtjük el, hogy a mese a legősibb műfaj, és minden mást megelőz az időben.

A százrészes Magyar népmesék rajzfilmsorozat kapcsán Jankovics Marcell, a nemrég elhunyt Richly Zsolt, Mikulás Ferenc és Horváth Mária emlékezik meg a Pannónia Filmstúdió munkájának kezdetei­ről, és arról is, hogyan alakították ki az általunk annyira kedvelt és hitelesnek elfogadott formákat képben és hangban. Nem érdemes arról szót ejteni, miről vagy kitől olvastunk volna még szívesen egy ilyen igényű kötetben, hiszen már a könyv létrejötte is ajándék, de azt hozzátehetjük, hogy ha egy-kétévente készülne a témában hasonló összeállítás, az sem lenne unalmas.

Népmesék szóban, írásban, képben

Fotó: MH/Katona László