Kultúra

A népmese legújabb élete

Az írott forma nagyon hamar uniformizálást hozott magával, megfosztva a mesét a spontaneitástól

Az élőszavas mesemondás nyelvi megformálásáról tartott online előadást nemrég Agócs Gergely, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa.

A népmese  legújabb élete
Agócs Gergely szerint a mesélőnek nem kell a tájnyelvet magára erőltetnie
Fotó: MH/Bodnár Patrícia

Muszáj-e tájnyelven mondani az élőszavas mesét? Milyen kifejezéseket, hangsúlyokat ne használjunk élőszavas mesélés közben? Egyáltalán: jól tudjuk-e, mitől népmese a népmese? – többek közt ilyen kérdések köré szőtte Agócs Gergely,
a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, a Meseszó Egyesület alapító tagja A mese nyelvi megformálása az élőszavas mesemondásban című online előadását, amelyen előzetes regisztrációt követően bárki részt vehetett.
Az élőszavas mesemondás módszertanáról szóló előadáson a beszélgetőtárs szerepét Pintér Zsolt turai mesemondó, a Meseszó Egyesület alelnöke látta el. A gyors körkérdésből már az est elején kiderült, hogy a résztvevők egyharmada gyakorló mesemondó volt. A hallgatóság tette fel azokat a kérdéseket, amelyek köré az előadás kerekedett.

Akadt, akit meglepett, amikor Agócs Gergely kifejtette, hogy akinek nem valamely tájnyelv az anyanyelve, annak nem kell tájnyelvet magára erőltetnie. Mint mondta, látott már olyat, hogy valaki olyan vidékre költözött, ahol évek alatt megtanult egy tájnyelvet, de azt tapasztalta, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Elmesélte, hogy bár annyira jól beszél szlovákul, hogy ezen a nyelven műsort is vezetett már szlovák rádióban, de arra sohasem vállalkozott, hogy szlovák nyelven szlovák mesét mondjon.

A Hagyományok Háza tudományos munkatársa arra is felhívta a figyelmet, ne gondoljuk, hogy az a nyelv, amelyet a tévében hallunk vagy amelyet a hétköznapokon egymás közt használunk, megfelel a köznyelvnek. A köznyelv ugyanis lehet a mesemondás nyelve, a „tévényelv” torz hangsúlyai­val, gyakran magyartalan ritmusával, nyelvtani pontatlanságaival nem lehet az. A hétköznapok bikkfanyelve, kereskedelmi és hivatali nyelve sem alkalmas a mesélésre. Nem mondhatjuk egy népmesében például, hogy nagyanyó kinyitotta a nyílászárót. A mesemondónak használnia kell a mesei fordulatokat is, amelyek lehetnek általánosan ismertek, használatosak, mint például a Hol volt, hol nem volt mesekezdet, amely az egész történet helyszínét egy sajátos régióba teszi a képzelet és a valóság határán, vagy egyéniek, mint például Fedics Mihály mesemondó szavajárása: „Hiányságod abban ne legyen.” Agócs Gergely azt is kifejtette, nem az a fontos a népmesével kapcsolatban, hogy nem ismerjük a szerzőjét, hanem az, hogy sok évtizedes, évszázados vagy évezredes csiszoláson ment keresztül, míg elnyerte a történet mai vázát, formáját. Az élőszavas mesemondó viseletéről azt mondta, nincs szükség jelmezre vagy az előadott történet bármiféle szemléltetésére. A mesét a saját nyelvén kell mondania a mesemondónak, figyelembe véve azt, hogy mit képes megérteni a hallgatósága. Mint Agócs elmondta, az sem baj ha nem minden egyes szót ért az elmondottakból a gyermek, ha neki mesélünk, mert majd megkérdezi, mit jelent. Arra a kérdésre, hol lehet népmesét gyűjteni, Agócs azt mondta: a nép között. De hozzátette azt is, hogy a gyűjtőnek naponta kell látnia a terepen, hogyan pusztul az az életforma, kultúra, amelyben a magyar népművészet született és megőrződött.

A mesék gyűjtése és leírása kapcsán kiemelte, hogy kétszáz évvel ezelőtt, amikor elkezdődött a népmesék gyűjtése Európában, meg kellett találni az addig élőszóban létező mese írott formáját, amely erősen különbözik az élőszavas formától. Az írott forma nagyon hamar uniformizálást hozott magával, megfosztva dinamikájától, a folytonos változás, csiszolódás, spontaneitás szabadságától a mesét. Az írott mese volt a mese második élete. De visszatért az élőszavas mesélés, melynek révén újra átélhető a mesék életszerű sokszínűsége, változékonysága, belső ereje.

A népmesékben tükröződő sajátos észjárás kapcsán Agócs kifejtette, hogy térségünkben jellegzetes magyar és cigány mesemondást különböztethetünk meg. Ritka a magyar erotikus mese, trágár szavak is elvétve fordulnak elő magyar mesében, a cigánymesék azonban bővelkednek a bizarr jelenetekben és a nem szalonképes kifejezésekben. A magyar népmese nem vagy kevéssé túloz, szeret a hihető határain belül maradni, a cigány mese azonban bátran rálicitál minden elképzelhető mértékre. A magyar mesék vége a leggyakrabban boldog, a cigány mesék tíz százalékában meghal a főhős, de ez ott nem számít tragédiának. A magyar mesékben az anakronizmus is ritka, de Agócs például találkozott olyan cigány mesével, amelyben az ördög letelefonál a pokolba.

Az est végén el is hangzott, hogy lesz folytatás, de a levegőben is tapintható volt egyfajta jótékony feszültség, várakozás, hogy újra meg újra beszéljünk még mindenről, ami a népmesével és az élőszavas mesemondással kapcsolatos .

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom