Kultúra

A lakótelepi vitrinek lakói

Az államosított porcelángyárak és az Iparművészeti Tanács pályázatainak közös gyümölcsei voltak a nippek, amelyek történetét az MKVM kiállítása tárja fel

Hol vannak már a szocialista nappalik vitrinjeiben csillogó vagy éppen porosodó nippjei, szobrocskái! Múzeumokba vonultak ezek is, vagy éppen gyűjtők csomagolják őket finom papírokba, de most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) jóvoltából ízelítőt kap a mai kor embere is ebből a letűnt világából.

A lakótelepi vitrinek lakói
„Tájjellegű” vitrindíszek: porcelánszuvenírek a Dunakanyarból
Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendégl

Az ötvenes évektől az ország legnagyobb, már államosított porcelángyárai az Iparművészeti Tanács pályázatai alapján gyártották sorozatban a vitrintárgyakat. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Szuvenír–Design tárlatán a Borbély Tamás és Sebők Judit gyűjteményéből kiválogatott darabok, és a hozzájuk készült tervek az egyre távolodó hatvanas, hetvenes évekbe visznek vissza bennünket. Abba a korba, amikor épülni kezdtek a szocializmus „nagy” vívmányai, a lakótelepek, és az elsorvasztott konyhák helyett az akkori döntnökök a nappalikat jelölték ki a családok közösségi terének. Ahová a rádió, a lemezjátszó és később a televízió mellé a néhány, sokszor csak divatból vásárolt könyvnek vitrines szekrényeket is beállítottak. Ezek a pozdorjából készült „modern” bútorok voltak a nippek otthonai, amelyeket a célzott vásárlás, ajándékozás mellett a belföldi utazások során vásárolt meg a proletár a „Pihenés egy napra – új erő egy hétre!” IBUSZ-szlogennek megfelelően. Az enyhülés politikájával kinyitották a kapuikat a szakszervezeti és vállalati üdülők is. Nyugatra persze csak a kiváltságosok mehettek, a dolgozóknak maradt a belföldi turizmus.

Például Mátraháza, ahonnan illett hazavinni valami maradandó emléket a gyerekek által gyűjtögetett tobozok, madártollak mellett. Így aztán a recepción a hazaindulók vásároltak egy-egy tálkát, hamutartót, amelyre néhány fenyőfa, épület és a Mátraháza felirat volt rámatricázva. A gyártó a nagy múltú hollóházi porcelángyár lehetett – az volt a legközelebb.

Az 1957 és 1975 között e műfajt is meghatározó Iparművészeti Tanács pedig pályázatokat írt ki: praktikus, kvalitásos és esztétikus termékeket vártak a tervezőktől, akik kaptak is az alkalmon. Az egyiken „modern lakásokba tervezett porcelántárgyakkal” lehetett indulni: huszonnyolc tervezőtől hatvankét pályamű érkezett be, és a bíráló bizottság az első díjat az 1937-es születésű, az Iparművészeti Főiskolán 1961-ben díszítőszobrász szakon végzett Demjén Imrének adta kettős futó­figurájáért, amelyet aztán sorozatban gyártottak, mint ahogy az ezüstérmes „Ágnest”, a Kőbányai Porcelángyár tervezőjének, Jakab Zoltánnénak a lányalakját is.

Demjén Imre és alkalmi tervezőtársa, a nagyváradi születésű, az Iparművészetit kerámia szakon szintén 1961-ben elvégző Zumpfe Klára a „tájjellegű ajándéktárgyak” kiírását is megnyerték, négy közös alkotásukat kétszáznyolcvan pályamű közül választották ki: egy városképekkel díszített hamutálsorozatot, egy Balaton falitányért, egy velencei madárdíszt és két budapesti ajándéktárgyat. A már említett üzem mellett ezeket gyártották Kőbányán, Óbudán, az Aquincum Porcelángyárban és a Zsolnaynál Pécsett is. Hiszen központosítva volt akkoriban minden, a porcelángyártás is.

A keddig az MKVM-be látogatók abban a szerencsében is részesülhettek, hogy a jórészt „tájjellegű” nippek, vitrindíszek mellett Demjén Imre és Zumpfe Klára ceruzával megrajzolt, méretarányos matricaterveiből is láthattak vagy hét tablónyit, amelyeken a kor kívánalmai­nak megfelelően Várpalotát nem a Thury-vár, hanem az inotai három, nagy Heller-Forgó hűtőtorony jeleníti meg, Miskolcot pedig a SZOT székház vagy a diósgyőri gyár kéményei, nem Nagy Lajos viszonylag épen maradt vára, esetleg az avasi templom. Persze aztán Esztergom esetében már nem tudták kikerülni Hild József bazilikáját és a fővárosi Mátyás-templomot sem. Könnyebb volt a helyzet a Balatonnal, ahol a tálakon, kis vázákon, kulacsokon, bonboniereken, hamutartókon minden mennyiségben ott vannak a vitorlások, a szőlőfürt levéllel vagy éppen a karcsú, biztosan szürkebarátot tartalmazó borospalack. Sopront a Tűztorony, Paksot pedig az 1969 és 1987 között folyamatosan épülő atomerőmű amúgy jellegtelen formája helyett szintén egy borosüveg és szőlőfürt jelképezi, Kecskemétet pedig pálinkás butykos.

Mi pedig mielőtt lomtalanítanánk, „elvateráznánk” az ilyen anyai, nagyanyai örökséget, gondolkodjunk el azon, hogy ezek a kis porcelántárgyak egyfajta időkapszulák, visszarepítenek bennünket a múltba, és megmutatják, hogy az emberek, mint manapság, akkor is csak boldogok szerettek volna lenni.

Kapcsolódó írásaink

Kultúra egy kattintásra

ĀAz UNESCO közleménye szerint a járvány kirobbanása óta a múzeumok kilencven százaléka kénytelen volt átmenetileg vagy végleg bezárni

Letűnt korok lenyomatai

ĀAz MKVM augusztusig meghosszabbított tárlata a képeslapírás már-már elfeledett hagyományát eleveníti fel – Hétköznapi üzenetektől a szerelmes versekig