Kultúra

Akinek festék mellett vér folyik az ereiben

Két nagy kiállítóteret is kaptak Végh András festményei a művész nyolcvanadik születésnapjára a Vigadó hatodik emeletén. A páratlan festészeti pályát maga mögött tudó alkotó nem összegezni akar a tárlattal, inkább az utóbbi tíz-tizenöt esztendő tendenciáit mutatja meg. Azt is, hol tart, és merre fog tovább haladni.

Akinek festék mellett vér folyik az ereiben
Két nagy kiállítóteret is kaptak Végh András festményei a művész nyolcvanadik születésnapjára a Vigadó hatodik emeletén
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Végh András, aki egyszerre absztrakt és figurális, szürrealista és expresszív képeket fest, saját bevallása szerint úgy áll a festéssel, mint a kiváló zongoristák, akik előtt a kotta csak emlékeztető. Ugyan legtöbbször van egy kész terv, amelyhez vázlatok is készülhetnek, sőt, a még tiszta felületre is felskiccelheti azt, amit éppen abban a pillanatban gondol, aztán majd lesz belőle leginkább valami más, valami olyan, amiről már messziről látni, hogy ez Végh András.

Akinek az ereiben, legalább is ő maga biztos ebben, nem csak vér, hanem festékek, színek is folynak, mégpedig nem akármilyen temperamentummal.

A művek pedig tele vannak mozgással, tiszta világos színekkel, zenével, elbeszélésekkel, a hétköznapokból fakadó örömmel, mert Végh András a nyolcadik ikszen túl is örülni tud az élet minden mozzanatának.

Végh András egyszerre absztrakt és figurális, szürrealista és expresszív képeket fest
Végh András egyszerre absztrakt és figurális, szürrealista és expresszív képeket fest
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A november 18-ig nyitva tartó kiállításon vetített kisfilmben azt mondja, fontos, hogy az ember szívében süssön a nap nyolcvanévesen is, a megújuló fénnyel a festészet megújulásában vegyen részt. Szerinte az, hogy az ember nyolcvanéves lesz, eljön, mint a szeptemberi napnyugta. Idéz egy bölcseletet is, miszerint virágozni szép, de megérni ennél is több.

Végh szerint a múlt löki előre az embert, a jövő pedig húzza előre, az ismeretlenbe.

Az a múlt, az indulás pedig a Holt-Duna partján álló kisváros, Tolna, ahol polgári, művészeteket kedvelő családban nőtt fel, majd a Kisképzőben szerezte meg az alapokat, ahová aztán 1987 és 2004 között vissza is ment tanítani. 1960-ban kezdhette meg a Képzőművészeti Főiskolát Kmetty János és Bernáth Aurél tanítványaként, de tanárai között ott volt Barcsay Jenő is. Az 1967-es diploma után pedig egy klasszikus festőpálya indult el, mindjárt az elején a Derkovits-ösztöndíjjal, de dolgozhat Franciaországban, Itáliában, Hollandiában és Koppenhágában is. (Utóbbi helyen a valamikori hippik városrészében, Christianiában üti fel a tanyáját, szeretik ott és szeret ott lenni ő is.)

Hogy mikor is van készen egy mű nála, azt lehet, ő sem tudja
Hogy mikor is van készen egy mű nála, azt lehet, ő sem tudja
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Itt van hát egy alkotással töltött fél évszázad, a pályaív, amely az 1969-es első, szekszárdi kiállításától a párizsi, itáliai, svájci és más külföldi, no és a megszámlálhatatlan hazai tárlaton át egészen idáig, a Vigadóig húzódik. A Magyar Művészeti Akadémia festőközössége hívta meg most, ő pedig örül, hogy végre van egy hely, ahol elférnek nagyobb terjedelmű munkái, olyanok, mint például az 500 × 310 centiméteres, Hantai Simon emlékére festett vászon.

Ez a kép is jól érzi magát más, hasonló méretű, vagy kisebb munkák mellett, amelyek közt akadnak gyermekien rajzolt figurák, színes foltok és folyóírással írt szövegek kavalkádját felvonultató képek, amelyek közvetítik az örömöt, amit Végh András az adott mű alkotása közben érzett.

Hogy mikor is van készen egy mű nála, azt lehet, ő sem tudja. Talán akkor, mikor kifárad alkotás közben szellemileg és érzelmileg a művész. Aztán félreteszi a lapot vagy vásznat, hogy két, három nap múlva újra elővegye, megítélje. És ha akkor, úgy gondolja, hogy az adott munkát már nem lehet folytatni, de mégis hiányzik belőle valami, azt legtöbbször már egy új műben beszéli el.

Végh András történetei a 20. század és a jelen kor történetei, rájuk van zsúfolva minden, ami körülveszi, ami minket körülvesz. Frissek, üdék, olyanok, mint a nyolcvanéves alkotó, akinek a vér mellett lehet, hogy tényleg festék folyik az ereiben.  

Kapcsolódó írásaink

Az ismeretlen Gyarmathy Tihamér

ĀA szín és az ornamentika lehetőségeit úgy használta ki, olyan új-esztétikus festészeti nyelvet teremtett, amely hosszú ideig nem került méltó helyére a magyar képzőművészetben – A modernek, így Kandinszkij, Klee és Mondrian volt rá hatással