Kultúra

Megkerülhetetlen alkotások sorozata az építészet

Turi Attila Makovecz Imre szárnyai alatt lett azzá a nagy formátumú tervezővé, akinek ma ismerhetjük

Impozáns összefoglalást olvashatunk könyv formájában Turi Attila építész életútjáról, mind ez idáig megálmodott és megvalósított munkáiról. A Kós Károly Alapítvány Turi című kiadványa nem a pályafutást értékelő mű, nem is lehet az, hiszen az építész alig túl a hatodik ikszen aktívan dolgozik nap mint nap. Nem összegzés, inkább tiszteletadás egy kivételes személyiségnek, életpályának, amely Makovecz Imre mellett indult hajdanán, Visegrádon.

Megkerülhetetlen alkotások sorozata az építészet
A sevillai magyar pavilon terveivel már a jövő világát formálhatta
Fotó: MH/Papajcsik Péter

A sötét években a perifériára szorított, mára világhírű tervezőről, Makovecz Imréről Frank János jelentetett meg könyvet 1980-ban, és ez került a helyét kereső műegyetemista Turi Attila kezébe is. Így jutott ki Visegrádra, a Makovecz Imre vezette legendás nyári táborokba, és indult el azon az úton, amely aztán oda vezetett, hogy „minden gondolatában építész” lett. (Makovecz 2001-ben így emlékezik az első találkozásra: „a ’70-es évek végén egy sovány, szőke, húszéves fiatalember beállít egy szép nő kíséretében, s azt mondja, azért jött, mert azt szeretné csinálni, amit én. Turi Attila. Ennyi és nem több, amiből történet alakul”.)

Voltak jócskán próbatételek Makovecz mellett. A mester egyszer-egyszer azzal az utasítással indította el vidékre, a munkát rendelő tanácselnökhöz, hogy legyen udvarias, de ne hagyja magát „megmajmolni”, aztán két hét múlva pedig már várta a vázlatokkal. „Nem hibák ezek, hanem eredmények”– mondta a mester, amikor a létező szocializmus problémáit próbálta valamely elvtárs szépíteni neki. Makovecz nem is várhatott mást, mint akadályoztatást, hátráltatást, ellehetetlenítést. Ugyanezt kapta a környezete is. Mégis megszületett Turi Attila első önálló munkája 1986-ban, a nagykállói óvoda. Egy évre rá pedig Kisaron egy családi ház is. A sárospataki gimnázium tornaterménél már csak egy alaprajzot, és egy metszeti rajzot kapott a mestertől, aki biztos volt abban, hogy ennyi elég is, a többit az ifjú építész már szépen megoldja. Később a saját irodájával építi a sevillai világkiállítás emlékezetes magyar pavilonját, ahol már átélheti, hogy a közös munka hozzátesz valamit a jövő világához.

A vaskos album, a munkatárs, Erhardt Gábor bevezető tanulmánya végigköveti a pályaívet a budakalászi főépítészségtől a beregi és a kolontári újjáépítéseken át egészen a napjainkig. Kiváló minőségű fotóanyag a elénk tárja a jellegzetesen „turiattilás” építészetet, amelyben tovább él a makoveczi hagyomány, de ott van mögötte az óbudai gázgyári lakótelepen polgári családban felnövő építész is. Aki a kötet végén a Magasságosnak köszöni meg legelőbb, hogy idáig juthatott. Turi szerint „az építészet több, mint művészet, a legnehezebb, hétköznapi, megkerülhetetlen alkotások sorozata, melyben az egyes elemek, az elemeken belül azok részletei egymás melletti viszonyukban is képesek hatni. Mint egy zeneműben a különböző módon felcsendülő, halkuló, visszhangzó hangok, effektusok… Az építészet a teremtés folytatása, a teremtett világból kiszakított anyagok, erőforrások felhasználásával. Alapvető erkölcsi mércéje, hogy magasabb szintre emelje azt az anyagot, melyet egy beláthatatlanul magas intelligencia hat át. S bár eszünkkel tudjuk, hogy megközelíteni tudjuk csak – ha megvan bennünk a teremtő alázat képessége –, mégis megtesszük a Jóisten vidámítására.”

Turi Attila

Kapcsolódó írásaink