Krónikák a kolozsvári irodalmi életről

Az Arany Jánost idéző címen – A fásult kebelnek nincs költészete – megjelent kötet vállalkozása látszatra szolid és szerény. Verses krónikák az erdélyi irodalmi életről – írja az alcím. Vagyis elvben annyi történt, hogy a költő, aki irodalmi rendezvényekről is szokott tudósítani a budapesti és aradi székhelyű Irodalmi Jelenben és a kolozsvári Helikonban, néhány évig szép nyugodtan írta a hagyományos cikkeit, aztán egyszer csak fellázadt, és azontúl verses formát kaptak az irodalmi estek, kulturális fesztiválok krónikái. A vers pedig veszélyes üzem olyan ember kezében, aki számára a költészetnél és az élet intenzitásánál nincs fontosabb.

Annyit foglalkoztunk már a finomítással, a nyesegetéssel, a szabályokkal, a határokkal, az arányokkal, hogy ha valaki olyan közvetlen szenvedéllyel, mámorral zúdítja ránk a pillanatot, ahogy Varga Melinda teszi, akkor a képei, a szövegei, a lelki hullámzásai és a képzelete képsorai alá temetnek bennünket, hacsak gyorsan el nem ismerjük, hogy valóban ennyire hatalmas és gazdag az a pillanat, amit átéltünk, és amelyben a saját lenyomatunk, erőnk, érzéseink, hitünk, megnyílásaink is benne vannak és ránk várnak. Ajándék ez a javából, amellyel régen is éltek az emberek, amikor például a hantik a medvetoron eltáncolták, hogy egész évben mi történt velük, és így be tudták fogadni a közelmúltjuk legerősebb pillanatait, vagy akár meg tudták gyógyítani a nehéz idők fájdalmait. Éppen annyira archaikus tehát az alapgesztus, mint amennyire bátor és előremutató.

Varga Melindánál az irodalmi est ott kezdődik, hogy „Ólomnehéz, szürke kolozsvári ősz, / köd hasal a tízemeletes háztömbökön,/narancsszínű az ég, / szürreális álom a délután.” És éppen ezen a napon Molnár Vilmos író a vendég az Álljunk meg egy szóra! - esten a Bulgakov Kávéházban, amikor a költő-újságíró megelégeli a zsurnalisztikus kereteket. Túl sok az ősz, túl sok az értelmetlen, dugókeltő körforgalom a belváros felé vezető úton. Túl sok szó esik a szekusokról, kihallgatásokról, diktatúráról, miközben mindenki vigaszt és vidámságot vár, így hát elhatározásra jut a költő. A továbbiakban már olyan címekkel találkozunk a könyvben, mint Szerelmes levelek a kilternani ősz leállósávjából, A három testőr punkbandát alapít, vagy Az író emlékező állat és Tizenkét nem fogadott hívás a hazától.

A verses tudósításokban erdélyi, délvidéki és magyarországi író, költő és kacagó, meghatódó, kritizál­ni sem rest közönségük vonul fel nagy vidáman, de a krónikás az írókat, költőket avató Bretter-körök helyenként purgatóriumi hangulatáról sem hallgat. A megénekelt literátorseregletből ketten – Térey János és Bréda Ferenc már nem élnek.

2017. március 15-én  a forradalom emlékére Morár Ervin, André Ferenc, Burján Kinga és Vass Csaba slameket írtak a Bulgakovban.

A költő-krónikás így örökítette meg a rögtönzést: „Ember embernek szarvasa, / nem vesszük észre, hogy az összeakadt agancsoktól / semmi mást nem tudunk, / mint egy helyben lökdösni egymást. / Lassan nincsen fa, ami elrejtse az erdőt. / Akárhány kerítést húzunk magunk köré, / nem másokat zárunk ki, hanem magunkat be. Az idő nem családorvos, hanem boncmester. / Előre kell néznünk mindig, / bárhonnan is fújjon a szél, / jobbról vagy balról, egyre megy. / A haza örökös átmenet, / a neve Transzmagyarország, /ahol együtt tanuljuk meg, mi a különbség / a szabadesés és a zuhanás között, / és ahol nincs idő gyűlöletre, nincs idő soha. / Nemcsak az a hős, aki a hazáért hal meg, / hanem aki eléri, hogy a hazáért / senkinek ne kelljen meghalnia.”

A kötet végén alkalmi versek sorakoznak, amelyeket Böszörményi Zoltánnak, Vörös Istvánnak, Rakovszky Zsuzsának, Kányádi Sándornak és másoknak ajánlott a költő.