Püspöky István gesztusai

A Munkácsy-díjas Püspöky István 1950-ben született Miskolcon, és a helyi grafikai műhelyben sajátította el a rajzolás alapjait. Némi nyomdászkodás után olyan tanárai voltak 1969 és 1974 között a Képzőművészeti Főiskola festészet, sokszorosító grafika szakán, mint Sarkantyu Simon és Barcsay Jenő. Már a főiskola alatt megmutathatta, mit tud: a Fia­tal Művészek Stúdiójában 1974-ben megnyerte a rajzpályázatot, majd a kiállítások nívódíját is. Ígéretes indulás volt ez a hatvanas évek „szűrt levegője” utáni időszakban, mégis 1985-ig kellett várnia, hogy igazából világot láthasson. A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt, az örök város hatásai a jelen kiállításon is szembeötlők, meghatározók. És meghatározó a létező szocializmus is, amelyben fel kellett nőnie. (És amely, pedig már lassan túljutunk a „három T” kárhoztatott idején, még mindig rátelepszik errefelé mindenre.)

Talán innen is származik Püspöky István kalickamotívuma, amely szinte végigkíséri a pályán töltött csaknem öt évtizedet. Mert Püspöky nem ama magyar művészek közé tartozik, aki úgy váltogatja a stílusokat, mint más a ruháját, nem volt rá hatással a kilencvenes évektől a szakmában eluralkodó számítógépes grafika sem. Mindvégig ott volt mellette viszont Kondor Béla és Pilinszky János, akiket jól ismert, valamint Bartók Béla és a népművészet szelleme. No és a 2000-es évek elejétől a svájci magányában élő író, Ágota Kristof. Az ő életszemlélete is hatott Püspöky gesztusokban fogalmazó, emlékekben utazó grafikájára, majd festészetére. A kétezres években készültek el a grafikáknál talán nagyobb, de formavilágukban azoktól nem különböző festmények. De Püspöky azért mégis csak grafikus, mégpedig állandó motívumokkal, amelyek közé a már említett, madarakat rabságban tartó drótháló mellett – a kurátor ebből egy míves darabot el is helyezett a kiállításon, benne a művész által használt szemüvegekkel – ott vannak a szárnyak, a szabadság jelképei. És persze az emberi arc, ami a lélek tükre is egyben. De ott van a ló, a csikó, a szenvedő Krisztus és mellette az ördög is. Ott vannak az Árgyélus-mesék, szóljanak azok a királyfiról vagy akár a kismadárról. Ott van az örök Biblia, és ott van a sokat szenvedett Erdély is, ott van sok minden, ami magyar.

Mert Püspöky István magyar grafikus, ennek a jelzős szerkezetnek minden erejével. S amikor elidőzik a kamera az arcán miskolci nagy kiállításának a megnyitóján, 2002-ben, azon ott van az öröm és a megilletődöttség is. Hát még amikor Borbála lánya szép alt hangján elkezdi énekelni A fényes nap immár lenyugodott című székely imádságot.

A festmények mellett Hódmezővásárhelyen kerámiákat is készített – és akkor még az életét végigkísérő versekről nem is beszéltünk. A kiállítás egyik falán az „apróbb” grafikák mellett rövid költeményeiből is olvashatunk néhányat. Olyanokat is, amelyeket saját maga illusztrált, amelyek az utolsó esztendőben születtek, és amelyekben ott van már a távozás, az elmúlás érzete. „Tékozló magány, vers és rajz” határozza meg ezt az utolsó évet, ahogy írja: „Dög szél / Menekülő felhők / Kék szárnya csapdos / Vonaglik / Meztelen fák kórusa / Feketén jajgat…”

A Munkácsy-díjas grafikus és festő pályája 2018. március 6-án véget ért. De a Totem című kiállítás a Pesti Vigadó ötödik emeletén október 20-ig látogatható.