A titokzatos indiai sárga és a drága ultramarin

Elsősorban az utóbbi szempontból mond újat David Coles Chromatopia – A színek képes története című könyve, amely a közelmúltban jelent meg a Corvina kiadónál Sipos Dániel fordításában.

Az Adrian Lander fotóival illusztrált album korszakok szerint halad végig a színtörténeten, a barlangfestményektől a modern, ipari technológiákkal kikevert színekig.

A rövid bevezetőben az alapszínekkel ismerkedünk meg, így a kékkel, a bíborral, a vörössel, a naranccsal, a sárgával és a zölddel, ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet, az „elsődleges színek" mai fogalma modern elképzelés, a középkor embere teljesen máshogyan súlyozta a színpalettát. A kéket például el sem ismerték önálló színként, a görög „melas" egyaránt jelent kéket és feketét, így a kéket sokáig egyszerűen egy fokozatnak tekintették a sötétség-skálán. A tizenharmadik században aztán, amikor a lapis lazuliból kivont ultramarin eljutott Európába – drágábban, mint az arany –, megjelent a képzőművészetben, és mivel nemes festéknek számított, a leggyakrabban Szűz Mária ruháján használták.

A bíborról viszonylag sokan tudják, hogy a bíborcsiga testéből vonták ki. A sárgát, főleg az okkert – lévén könnyen kinyerhető – már a barlangfestményeken is alkalmazták, míg a zöldet évszázadokig csak réztartalmú ásványokból tudták előállítani, s csak a 19. században sikerült az első stabil, erős zöldeket megalkotni.

Az időrendi színtörténet más érdekességekkel is szolgál: míg a krétaport már az őskori ember is használta, az ólomfehérrel a görög korig kellett várni, ekkor találták fel, s kétezer éve gyártják. Az egyszerű kémiai folyamatban a szürke ólom a legtisztább fehér színűvé válik az ecet és a légmentes környezet hatására. Nem véletlenül emeljük ki ezt az amúgy mérgező színt: gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne nélküle a festészet története, hiszen a legfontosabb adalék az egyes árnyalatok előállításánál (mára azonban cink- vagy titánfehérrel váltották le, hogy kikerüljék az ólommérgezés veszélyét). Az ókor másik nagy találmánya az egyiptomiak által felfedezett egyiptomi kék – ebben a színben ragyog Nefertiti fejdísze –, a színt mész, réz, kova és nátron izzításával nyerték. Érdekes, hogy noha az Egyiptomot meghódító rómaiak birodalmában az eljárás és a szín is elterjedt, utána évszázadokra elfelejtették, s csak Napóleon kezdett el nyomoztatni az előállítás titka után, amit fel is fedeztek újra.

Szó esik a könyvben az auripigmentről, a legjobb aranyutánzatról, a híres indigóról, amit az indigócserjéből vonnak ki – a szó amúgy a latin indicumból ered, ami annyit tesz: indiai –, a zöld malachitról, a kék azuritról, a középkorban felfedezett sellakvörösről, ami a drága karmazsin alternatívájaként érkezett Európába. De megtudhatjuk azt is, hogy a középkori kódexfestők leggyakrabban használt színe, a sáfránysárga receptje mennyire egyszerű: csak be kell áztatni egy éjjelre tojásfehérjébe a krókusz virágát. (Ez a tojásfestékek kora volt, az olajfestés később terjedt el.)

Külön fejezetet kaptak a középkori tinták is, leleplezi a szerző a legtitokzatosabb szín, az indiai sárga titkát, a modern világ színeiről szóló fejezetben pedig a fluoreszcens pigmentek mellett a poroszkékhez hasonlóan véletlenül felfedezett YInMn kékről is olvashatunk.

Nem régi találmány a Vantablack sem, ez a fekete szín egy felületen szorosan egymás mellé épített függőleges csövecskék szőnyege, a jelenleg a bolygón létező legsötétebb anyag (szigorúan véve itt már nem is színről vagy színpigmentről van szó).

David Coles könyve alapmű. Olyan, kézikönyvként, albumként, kultúrtörténetként forgatható munka, amely jó, ha egy íródik egy negyedszázadban.