Kultúra

A lírai portrék és enteriőrök mestere, Gábor Marianne

A festő, aki örök szerelmét, a tengert sosem kéknek látta, inkább ezüstösen csillogónak, hullámtalannak, békésnek

Az Újpest Galériában látható szeptember 19-ig Fény és árnyék címmel a lírai szépségű festő- és grafikusművész, Gábor Marianne posztumusz kiállítása. Aki megteszi a néhány megállónyi metróutat a belvárosból, szép és kedves világot talál a falakon.

A lírai portrék és enteriőrök mestere, Gábor Marianne
A tárlat gerincét a kiváló karakterérzéket mutató portrék adják: családi barátok, rokonok (Szép Ernő, Lengyel Balázs, Rónai Dénes) mellett ott sorakoznak az ismerősök is a falon
Fotó: MH/Purger Tamás

Gábor Marianne (1917 – 2014) végigélte a vé-res 20. századot, annak mindkét diktatúráját. A művészetek iránti vonzalmát a terézvárosi Munkácsy utcából hozta, a tizenegy nyelven beszélő irodalomtörténész és műfordító Gábor Ignác alapította családból, ahol sok volt a neves rokon, barát és természetesen a vendég mindig. Így fedezte fel már gyermekként tehetségét Szőnyi István, aki előbb szabadiskolájában, majd 1935 és 1941 között a Képzőművészeti Főiskolán is mestere volt. A korai itáliai (Velence, Padova) tárlatok után 1938-ban megjelenik az első, most is kiállított képe az Ernst Múzeum Tavaszi szalonján. A különféle iskolákat, csoportosulásokat elkerülő művész pályafutásának első szakasza a vészkorszakig tart, akkor, a reménytelenségben köt házasságot Rónai Mihály Andrással, a művelt újságíróval, akivel aztán később beutazzák Európát. A zebegényi művésztelepen dolgozik Szőnyi Istvánnal 1941 és 1943 között. Férjével 1944-45-ben bujkálniuk kell, szüleiket a nyilasok a Liszt Ferenc téren lövik agyon 1945. január 10-én.

Aztán az új világ is csak 1949-ig ad némi szabad levegőt, Gábor Marianne „polgári” művészetéért tiltólistára kerül, és ott is tartják egészen 1956-ig. Ezután indulhat el a hosszúra nyúló, hat évtizedes pályafutás, melynek koronája az Uffizi 1976-ban megérkező kérelme. A portré műfajában leginkább otthon lévő, kivételesen jó karaktermegjelenítő művész Giorgio de Chirico felkérésével egy időben elküldheti a szokásos két önarcképet Firenzébe. Ott olyan neves magyar alkotók várják az arcképcsarnokban, mint tanára, Szőnyi, vagy éppen Szinyei-Merse, Rippl-Rónai, Benczúr Gyula. Florentin kalap van a fején az elküldött képeken, és most Újpesten is látható a festőállványára helyezve egy ilyen tükrös, egész alakos önportré.

A tárlat gerincét jellemzően a valóban kiváló karakterérzéket mutató portrék adják. A családi barátok, rokonok (Szép Ernő, Lengyel Balázs, Rónai Dénes) mellett ott sorakoznak a barátnők, ismerősök is a falon: az 1949-es sötét esztendő ellenére is mosolygós, „propellernyakkendős” Gráber Lajos zenetanár. Férjével ebben az évben, külföldi utazáson kapják az információt, hogy ne jöjjenek haza, lakásukat államosították. De hazajöttek, és így 1957-ben megszületett a kép a szigorú arcú Páter Huszárról vagy a huncut szemű sapkás bácsiról. Vagy még 1948-ban a madárcsontú francia szobalányról. A Rinaldo Rinaldinire, a vidám haramiára hajazó Rozario Calabrese mellénykés, színes alakja is vászonra kerül. S ahogyan a rég letűnt kor embereit nézegetjük, eljutunk lassan a tengerhez, az örök szerelemhez.

A tengerhez, amit Gábor Marianne sosem kéknek lát, inkább ezüstösen csillogónak, szürkésnek, békésnek, hullámtalannak. Foltok, néhány lendületes vonal, itt-ott kis visszakaparás. Esetleg az olaj mellett néhány vonás pasztell is. Szűknek tűnő eszköztár, de mégis mindent ki tud fejezni. Az 1971-ben megfestett tengerparti éji ünnepélyt, a ködfátyol borította Ezüst Velencét vagy a Canal Grande esőben ázó vizét. A tárlat koncepció­jának megfelelően eljutunk aztán a Városligeti fasor 40. szám alatt található műterembe is, az enteriőrökön megfigyelhetjük bútorait: a sárga ülőpárnás, karfás széket az ablaknál, egy öreg vaskályhát, festőállványt. Kicsiny, védett világ, ahová az utazások, kiállításmegnyitók (Velence, Firenze, Róma, Pa­lermo, Párizs, London vagy Rostock) után jó visszatérni.

Gábor Marianne-nak a számtalan megmutatkozás mellett a Nemzeti Galériában 1976-77 fordulóján volt nagy, ötszáz művet felvonultató kiállítása, halála után a hagyaték gondozójának szervezésében mindössze négy alkalommal láthattunk műveiből. Használjuk ki ezt a mostani lehetőséget művészetének megismerésére!

Kapcsolódó írásaink

Novemberben lesz az Őszi Tárlat

ĀIdén nem október első hétvégéjén, hanem november második felében nyit Magyarország legnagyobb múltra visszatekintő kortárs képzőművészeti kiállítása

Otthon a Falconieri-palota falai közt

ĀKudar Gábor, a Római Magyar Akadémia igazgatója: A megújulást jelentő rendszerváltozás emléke előtt tisztelgő kiállítás méltó jelképe és kiindulópontja az olaszországi magyar kulturális élet újjászületésének