Kultúra
Trianon-terápia: félig sikerült
Komoly és parodisztikus antológia az országcsonkítás transzgenerációs traumájának gyógyításáért
Szerencsére ez utóbbi veszély nem fenyegette a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon című , a Cser Kiadó gondozásában kiadott kötet szerzőit. A könyv ugyanis tizennégy dolgozatot tartalmaz, és talán a legjobban egy alternatív történelmi köntösbe bújtatott irodalomterápiás kísérletként lehetne jellemezni.
Ezekből egyet, a mottónak nevezett elő-előszót Örkény István jogutódjától kérték el a könyvhöz, s a címadó egyperces hivatott megadni a kötet groteszk alaphangulatát, kiegészülve Ablonczy Balázs történész esszéjével, amelyben számos tévhitet eloszlat Trianon kapcsán, ugyanakkor végletesen determinista álláspontjával (Trianon szerinte lényegét tekintve elkerülhetetlen volt) feltételezhető, hogy nem képviseli a teljes történész szakma véleményét.
A könyv igazi tartalmát az a tizenegy írás adja, amely hétköznapi élethelyzetekben játszik el Trianon kapcsán a „mi lett volna, ha” gondolatával. Vannak köztük parodizáló írások, Egressy Zoltán novellájában például az öngyilkosságra készülő, sikertelen Ady ugrik az Eiffel-toronyból Georges Clemenceau menyének nyakába, aminek hatására a vén magyarfaló soviniszta a művészet erejével váltja meg a világháborúba fúló Európát. Zoltán Gábor ezzel szemben halálosan komolyan helyezi újra színpadra Tisza István meggyilkolt miniszterelnököt és az őt kivégző hóhérlegényeket, megmutatva minden észérv hiábavalóságát, ha az istenadta nép már nem bírja tovább. Csabai László a Tanácsköztársaság sikerét skicceli fel azon esetben, ha Kun Béláéknak sikerül meggyőzniük Leninéket egy átfogó, tehermentesítő támadásról a románok és csehszlovákok ellen, Papp-Zakor Ilka egyéni tragédiát feszít szembe egy kollektív sikerrel, rámutatva, előbbi hogyan inflálja el utóbbi értékét az egyén szemében. Berniczky Éva érdekes novellájában az autonómia, Horváth László Imre az egyéni felelősség határai, Mán-Várhegyi Réka pedig az ellenállás kérdéskörét boncolgatja – amelyben a magyar széthúzás még a legkétségbeejtőbb helyzetben sem lanyhul. Rendkívül mulatságos Kácsor Zsolt Nyugat-főszerkesztői levélbe bújtatott története III. (Esterházy) Péter királyról, aki természetesen remek uralkodó, de csapnivaló író, a kötet legkiemelkedőbb írása viszont – legalábbis jelen sorok szerzője szerint – Szalay Zoltán finom humorral átszőtt, A Mária Terézia kávéház címet viselő története – ellentétben Selyem Zsuzsa írásával, amely sem (ön)iróniaként, sem groteszk paródiaként, sem történetként nem működik, bárminek is szánta a szerző.
A kötetet Lucian Boia korábbi, Az első világháború című könyvéből átemelt, Igazság és igazságtalanság Versailles-ban című fejezete zárja, amely a nyilvánvaló tényeket rögzíti többek között hazánk száz évvel ezelőtti példátlan és igazságtalan megcsonkítása kapcsán is, amiért sok román szemében megvetett, gyűlölnivaló hazaáruló gazember, s – mint a lapunknak adott interjúban tavaly elmondta – olyan is akad, aki egyenesen golyót szánna neki. Az írás relevanciája e kötet kapcsán vitatható, ugyanakkor feltehetőleg sokan így ismerik meg Boia professzor nevét, így végtére is hasznosnak tekinthető, és nem teljesen testidegen.
Összefoglalóan elmondható, hogy a terápia a tizenkét résztvevőnek bizonyára segített feldolgozni saját transzgenerációs Trianon-traumáját, azonban ez az olvasók egy részéről, köztük e sorok szerzőjéről kevésbé mondható el. A kötet maga viszont minden felsorolt ellentmondásosság és eklektikusság ellenére egy ötletes kísérlet értékes gyümölcse.
