A kőnél is erősebb

Utóbbi nem is csoda, hiszen hosszú hónapok színháztalansága után igazán felemelően hat, amikor végre újra elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, és jóleső izgatottsággal várjuk, hogy kihunyjanak a fények. Így még akkor is katartikus élményt ad a színház, ha maga a darab végül nem vezet katarzishoz – pláne, ha mindez Gyulán, Kelet–Közép-Európa egyetlen épen maradt síkvidéki, több mint hatszáz éves gótikus téglavárának udvarán történik, a csillagok alatt. Márai Sándor 14. században játszódó drámája, A kassai polgárok bemutatójához pedig keresve sem találhatott volna jobb helyszínt a Nemzeti Színház. A teátrumnak egyébként a szombati főpróba és a tegnapi premier voltak első közönség előtti előadásai a márciusi kényszerű bezárás óta. Ahogy a nézőre hat a hely szelleme, úgy a színészekre is, hogy végre nézők előtt játszhatnak: A kassai polgárokon érződik a viszontlátás fölött érzett öröm, valóban igazi csapatmunkának tűnik.

„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” – nyitja az előadást János mester szerepében Rátóti Zoltán, és ettől a pillanattól kezdve minden mondatának súlya van. Hiteles, egyszerre karakán és esendő, épp olyan, ahogy Márai a kassai kőfaragót ábrázolja. Méltó párja a lány és múzsa Genovévaként Barta Ágnes, közös jelenetük az előadás egyik legerősebbje. Ám a polgárokat megformáló Blaskó Péter, Bakos-Kiss Gábor, Horváth Lajos Ottó vagy Szarvas József is kiválóak. Mira János díszlete nemcsak ötletes, hanem a különleges helyszínhez is illeszkedik. A nagyváradi Szigligeti Színház volt főrendezője, Szabó K. István rendezte előadás ritmusa jó, nem laposodik el, Verebes Ernő dramaturgi keze remekül találta meg a szerepösszevonásra alkalmas karaktereket. Összességében azonban valahogy mégis töredezett. Az előadás elemei nincsenek összhangban egymással.

Mintha az egyre több elidegenítő effektus, brechti song és 21. századi kellék hatására a feszülten, nagy lélekkel induló előadásból szépen lassan eltűnne az élet, ahogy a drámában is fokozatosan „némul el” a kőfaragó János mester szobra, a múzsa, Genovéva távoztával és felesége halálával. Csak éppen míg Márainál ez a folyamat megrendítő, megtisztító és elgondolkodtató, addig a színpadon mégsem történik katarzis.

Furcsa meghasonlottságot eredményez, hogy a szövegben meghagyták a Márai által is használt korhű kifejezéseket, többször elhangzik, hogy 1311-et írunk, de közben a tárgyalásjelenet előtt a két literátus iratmegsemmisítőt használ, vagy Ágnes asszonyt fejszések helyett két gonosz zenebohóc öli meg. (Igaz, utóbbiak megjelenése legalább annyira ijesztő, mint a drámabeli gyilkosoké.) Még a szerző más írásaiból vett részletek sem érvényesülnek igazán: hiába zseniális az Egy polgár vallomásai, a Hallgatni akartam vagy a Naplók bármelyike, nem illenek a drámához. A kontextualizációt nem segítik, és sokszor még azokat a párhuzamokat sem találja meg a néző, amelyek miatt az adott szöveget kiválasztották. A dráma szoros, tömör szövete kiveti magából az oda nem illő szövegeket, eszközöket. Alapjában véve az ötlet, hogy a színváltásokat a Berettyán Sándor által alakított fiú, Kristóf ezekkel a kiszólásokkal jelezze, jó – csak nem működik. Mert – céljának megfelelően – kizökkenti a nézőt, csakhogy A kassai polgárok esetében erre nincs szükség. Hiszen a Márai-dráma lényege éppen összefüggő gondolatiságában rejlik.

Bőven elég „muníciót” ad a közel kétórás játékidőre, önmagában is megállja a helyét, mindenféle hókuszpókusz nélkül, ha hagyunk elég időt a nézőnek, hogy visszacsengjenek benne a dráma legfontosabb mondatai becsületről, jogról, igazságról, művészetről, szerelemről, életről, halálról. Arról, hogy mi teszi az embert emberré.

Márai Sándor: A kassai polgárok
(A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója)
Dráma egy részben
Rendezte: Szabó K. István