Heckenast Gusztáv, a szűkmarkú kiadó

Heckenast Gusztáv 1811-ben Kassán született, Heckenast Mihály evangélikus lelkész volt az apja, aki megjárta a jénai egyetemet is, és jeles teológiai munkáknak volt a szerzője. Mégis elszegényedett, így hát fiát ki kellett vennie az eperjesi gimnáziumból, hogy fűszerekkel való kereskedésből éljen meg néhány esztendeig, ami nem nagyon tetszhetett az ifjú Heckenastnak. Huszonöt évesen inkább beállt sógora, Wigand Ottó pesti, Váci utca 19-es szám alatt működő könyvkereskedésébe segédnek. Itt tanulta ki a kiadói szakmát is. Wigand a reformkor egyik legnevesebb kiadója volt, ő nyomtatta ki többek között Széchenyi István híres értekezéseit és más ellenzéki írások mellett kapcsolatai révén Lipcsében báró Wesselényi Miklós Balítéleteit, ami ekkor be volt tiltva a birodalomban. Mindezek miatt aztán 1834-ben el kellett hagynia az országot, Lipcsébe költözött, de kiadója és kereske­dése jó kezekben, sógoránál maradt. Heckenast Gusztáv fontolva haladó, alkalmazkodó ember volt, így nem is volt baja a titkosrendőrséggel, szép jövő elé nézett, amikor az 1838 márciusi nagy árvíz elvitte mindenét.

De aztán segítségére siettek a szerzői, partnerei pedig elengedték adósságát, a Váci utcai boltban elázott 8000 kötetből pedig a gondos megszárításuk után kölcsönkönyvtárat nyitott. (Később kölcsönözhető könyveit a szezonra Balatonfüredre is leutaztatta, megalapítva így az első vidéki kölcsönkönyvtárat.) Arra is volt figyelme, hogy elindítsa a könyvkiadással foglalkozó Bibliographiai Értesítőt, ami az első ilyen kiadvány volt az országban. 1841-ben pedig jelentős nyomdai kapacitáshoz is jutott, amikor társult a nemesi származású Landerer Lajossal, aki 24 évesen vette át atyja pozsonyi és pesti nyomdáit. És már a társulást megelőzően is innovációkat eszközölt, ő készítette az országban az első színes nyomatot. Landerernek viszont voltak titkosszolgálati kapcsolatai, amikor elindították a Pesti Hírlapot, meg kellett nyernie Kossuth Lajost a szerkesztői posztra, hogy így szem előtt legyen a rebellis hajlamú prókátor. Amikor pedig Kossuth egyre radikálisabb hangot ütött meg, Bécs úgy távolíttatta el a lap éléről, hogy a kiadóval lecsökkentették a fizetését, amit 2400 forintról időközben kilencezerre srófolt fel. Kossuth szitkozódások közepette fel is mondott, így aztán Bécs és a kiadó is jól járt.

Eme társulással pedig a két főszereplőn kívül jól járt a magyar kultúra ügye is, hiszen a kiadó 1848-ra már kilenc modern nyomdagéppel rendelkezett, és elsősorban magyar szerzők, Csokonai, Kölcsey, Berzsenyi, Kisfaludy, Jókai és Vajda János műveit nyomtatták ki. Emellett később kiadták a Magyar Remekírók sorozatot is, és a cég portfólió­jába 1848-ra vagy nyolc, jórészt magyar nyelvű sajtótermék is bele­tartozott. Többek között az Életképek is, amit Petőfi szerkesztett. 1848 júliusában az örökké pénzszűkében lévő költő 200 forint előleget vett volna fel Heckenasttól egy lejáró váltójára, de Petőfi szerint „ez a silány fráter” csak százat adott neki. Amúgy az a bizonyos történelmi nyomtatás március 15-én állítólag úgy zajlott, hogy amikor Petőfiéktől Landerer számon kérte a cenzor pecsétjét, azok zavarba jöttek. Ekkor a forradalom és szabadságharc ügyét mindvégig lelkesen támogató nyomdász azt javasolta nekik, hogy talán foglaljanak le egy sajtót, azaz nyomdagépet. Némi tanakodás után a márciusi ifjak így is tettek.

Landerernek el kellett menekülnie Világos után vidéki birtokára, Heckenastot pedig perbe is fogták az általa kiadott hírlapok forradalmi hangvételéért. 1854-ben aztán Heckenast elvesztette társát, de 1863-ig a nevét megőrizte a cégben. Tíz esztendő múlva pedig ereje megfogyatkozván, eladta élete művét a feltörekvő Franklin Társulatnak. Pozsonyba költözött, ahol még öt esztendőt adott neki az Isten. Ezalatt fellendíti ott is a könyvkiadást, és összebarátkozik a nálánál harminc évvel fiatalabb osztrák költővel, Peter Roseggerrel. Akit nem mellesleg háromszor is jelöltek irodalmi Nobel-díjra. 1875-ben már újonnan épült, a Kecske és az egykori Kisfaludy Károly utcák sarkán álló palotájában fogadja fiatal barátját. Aztán 1877 végén asztmában megbetegszik, és 1878 áprilisának közepén viszik utolsó útjára, a Kecske-kapui temetőbe. Az 1868-ban emelt neogótikus temetőkápolna szentélyének külső falán van egyszerű síremléke, ha arra járunk, hajtsunk fejet előtte, sokat tett a magyar kultúráért.