Szorongás és idilli táj kortárs videó- és fotómunkákon

Ez a többségében videómunkákból, fényképekből álló kiállítás teljesítményorientált korunk belső félelmeit villantja fel, ami – különösen, ha az alkotók életkorát is nézem – elgondolkodtató. Az ifjú, a pálya elején álló ember a régebbi korok erejében bízva vágott neki a határtalannak, most meg azon szorong, hogy előbb vagy utóbb sorozatfüggő lesz, ha pedig elfelejt fogat mosni, akkor nagy bajba kerül, mert a dolgok állása szerint soha sem lesz pénze a drága implantátumokra. Amikor elalszik, égve hagyja a villanyt, a fejénél pedig ott kell lennie a feltöltött, bekapcsolt telefonnak. A lengyel Adelina Cimochowicz Természetes állapot című, 2018-ban készült videójából tudjuk meg ezeket, ahol három szorongó nő vallomását halljuk, miközben egy negyedik mozog gépiesen (táncol?) egy tó partján. A mozdulatsorok folyamatosan ismétlődnek, ahogy a félelmeink sem múlnak. Erre a kiállítás egészét nézve sem találunk megoldást.

A tárlat címe többször is elhangzik a Mathieu Kassovitz rendezte Gyűlölet című, 1995-ös francia filmben, miközben a szereplő egy ötven emeletes felhőkarcoló tetejéről zuhan éppen. A kiállítók szerint ennyire és ilyen módon van manapság minden rendben. A nyomasztó érzés elől sokan sokféleképp szeretnének menekülni.

Az 1990-es születésű román Virginia Lupu a hazai cigány boszorkányközösségben véli megtalálni a megoldást, a vajákosok szertartásait, ünnepeit és mindennapjait fényképezi, dokumentálja, s ezáltal talán maga is része lesz a vélt, áhított természetfelettinek. Ember Sári csak öt esztendővel idősebb Lupunál, de talán neki nagyobb szerencséje van, mert a szorongások és a teljesítménykényszer elől a barátaival együtt szervezett vízitúrákba is tud menekülni. Tudjuk, ez a „projekt” már jó ideje tart, s a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) vizuális kommunikáció szakán diplomázó, számos ösztöndíjat elnyerő fotóművész most nyolc nagyobb méretű nyomatát rakta ki a falra. Egy 2013-as evezés pillanatait dokumentálta Messzevágyók címmel, ahol az emberek mellett csak a természet jelenlétét látjuk, a civilizációnak semmi, de semmi nyoma.

Varju Tóth Balázs 2016-ban végzett a MOME média design szakán, most három, raklapokra helyezett képernyőn szólaltat meg fővárosi, jobbára ifjú művészeket, akik az Askholia címmel futó videókban a művészethez, a munkához és a pénzkeresethez való viszonyukról, no és a pihenésről nyilatkoznak az idilli, zöldellő tájban. Ami lehet szélfútta domboldali rét, egy vízparti fűzfa elképesztő bonyolultságú gyökérzete, egy harsogó zölddel körbevett erdei kis tó, amely felidézheti a hajdani romantikus, a világtól elvonuló művész történetét, éles ellentétben az elhangzottak mai, szomorú realitásával.

A vágyak csak vágyak maradnak. A cigány boszorkányok nem fogadnak be maguk közé, a vízitúrák is egyszer mindig véget érnek. Varju Tóth Balázs idilli helyszíneiről is haza kell térni egyszer. A megrendeléseket teljesíteni illik, az okostelefonban ott vannak az eltárolt határidők. A telefon tényleg ott van alvás közben is a kezünk ügyében.

A legsúlyosabb, hogy mindezt látjuk és tudjuk is, mégsem tehetünk ellene semmit. Hát, ezért nincsen minden rendben a fiatal kortárs művészek szerint a Budapest Galéria karantén utáni első kiállításán, amely a tervek szerint szeptember 6-ig tekinthető meg.