Kultúra

Magyar alkotók, akiktől a világ legnevesebb múzeumai vásárolnak

Negyven év kényszerű elzártságából kitörve a kortárs magyar művészek alkotásait kezdi meg- és elismerni a világ. Hosszú út vezet addig, amíg az alkotásaik bekerülhetnek a művészvilág köztudatába és a leghíresebb kortárs gyűjteményekbe. Nem a szerencse vagy a véletlen, hanem tudatos munka eredménye, hogy ez az elmúlt évtizedben egyre többször sikerült.

Magyar alkotók, akiktől a világ legnevesebb múzeumai vásárolnak
Keserű Ilona 1969-ben készült Falikárpit sírkőformákkal című műve
Fotó: Kisterem Galéria

A magyar kortárs galériások elkötelezett munkájának köszönhetően a hatvanas évektől a rendszerváltásig tartó időszak neo-avantgarde művészetét egyre jobban ismerik a világban. Kevesen tudják, de több múzeumi képvásárlás is történt már ennek keretében. Az intézményi vásárlások - legyen az szakmúzeumé, gyűjteményt építő társaságé vagy állami szervezeté - elengedhetetlenek a művészeti színtér fejlődéséhez. Ezek igazolják vissza a művészeti kánon értékrendjét, és így válnak egyes alkotók viszonyítási pontokká egy felülről beárazódó területen.

A hazai galériák közvetítésével olyan nagy hírű intézmények vásároltak a közelmúltban magyar kortárs képzőművészeti alkotásokat, mint a New York-i Metropolitan Múzeum, a londoni Tate Modern és párizsi Pompidou Központ. Az ezredforduló után indult el a nagy múzeumok gyűjteményezési politikájának globalizációja, ami azt is jelentette, hogy ezek az intézmények nyitottá váltak a nyugati kánonon kívül eső művészek és művek felé. Fontos lett a különböző etnikumok művészete, új térségek kerültek a múzeumi szakemberek látókörébe, például Latin-Amerika, és megindult Kelet-Európa bemutatása is a meghatározó gyűjteményekben. Elkezdte érdekelni a nyugati múzeumokat, hogy mi is történt a vasfüggöny mögött abban a 40 évben, amíg ezek az országok ki voltak zárva az európai művészeti vérkeringésből.

A vezető kortárs intézmények – a londoni Tate Modern és a párizsi Pompidou - egy itthon még ismeretlen modell szerint működnek. A múzeum munkatársait egyes témákra szakosodott tanácsadó testületek segítik, amelynek tagjai komoly tagdíjat fizető elkötelezett gyűjtők, akik megtiszteltetésnek érzik a részvételt a gyűjteményépítő tevékenységben. Mindkét múzeum létrehozott kelet-európai művészetre szakosodott akvizíciós bizottságokat, amelyekhez magyar gyűjtők is csatlakoztak, missziót vállalva hazájuk kortárs képzőművészetének támogatására.

Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy egy kortárs alkotó évtizedek múlva benne legyen a művészettörténeti könyvekben, és ehhez elengedhetetlen a múzeumi gyűjteményekben való jelenlét. 2013-ban, amikor a Tate kelet-európai bizottsága először Budapestre látogatott, három magyar galéria (az acb, a Vintage és a kisterem) felismerte, hogy egy közös kiállítással teljesebb képet, mélyebb kontextust tud adni a 60-as, 70-es évek magyar művészetéről, illetve ehhez kapcsolva a kortárs középgenerációról. Ez volt az azóta elhíresült Bookmarks tárlat, melynek több változatát bemutatták később külföldön is, például Kölnben, New Yorkban vagy Londonban, katalógusokkal megtámogatva. Ezek azért voltak fontosak, mert számos szakembert, múzeumi kurátort is sikerült elhívni, és több vásárlási folyamat is ezekből a kiállításokból indult el.

Akár több évnyi kutatás is megelőz egy-egy vásárlást a múzeum kurátorai részéről. Keserü Ilona 1969-ben készült Falikárpit sírkőformákkal című művét a Metropolitan Museum of Art a kisterem Galéria közvetítésével vette meg. Ezt a művet először 2016-ban látta Budapesten a Met egyik kurátora egy zártkörű, neoavantgarde-ról szóló prezentáción. Ugyanitt figyelt fel Jovánovics György Előfüggöny az Extatikus Marionetthez című 1979-es reliefjére, amit szintén megvásároltak később.

A folyamatos vásári jelenlét szintén nagyon fontos a szakemberekkel való kapcsolatépítés és a nemzetközi láthatóság szempontjából. 2017-ben a kisterem Nádler István festményeit vitte a párizsi FIAC vásárra, itt látta meg a Pompidou egyik kurátora az 1968-ben festett Kék-fekete című festményét. A vásárral egyidőben ülésezett a Pompidou kelet-európai baráti köre, a tagok közt Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtőkkel, akik rögtön fel is terjesztették a művet megvásárlásra. Ezután még körülbelül egy évbe telt, amíg a mű hivatalosan is a gyűjteménybe került, mert számos bizottságnak, kurátornak, restaurátornak kell egy-egy akvizíciót jóváhagynia, és a bizottsági üléseket is alapos kutatómunka előzi meg.

Az acb Galéria a Pécsi Műhely tagjait fedezte fel újra a világ számára. Olyan elfeledett életműveket vitt be a nemzetközi köztudatba, amiket itthon is csak egy szűk szakmai közösség ismert. Legutolsó nagy dobásuk Nádor Katalin 60-as-70-es évekbeli fotókísérleteinek bejuttatása a Pompidou fotógyűjteményébe. A galéria a Paris Photo vásáron szerepelt, és a standjukon figyelt fel a múzeum szakembere erre a jellegzetes kelet-európai női művészsorsra. Életműve az acb Galéria felfedezéséig jóformán rejtve maradt, mostanra viszont Európa egyik legfontosabb fotógyűjteményébe kerültek be a felvételei.

Keserü Ilona a 60-as évek közepén induló neoavantgárd művészgeneráció jelentős alakja, fontos csoportosulások, mint az IPARTERV-csoport és a Budapesti Műhely tagja. Karrierje több mint hetven éve tart, munkássága minden korszakban nagyon erőteljes volt, minden politikai és egzisztenciális nehézség dacára. Színházi díszlettervezéssel is foglalkozott, gyakran használt textilapplikációkat a munkáihoz. A korszakban uralkodó szocialista realista stílust ellenpontozva, képeit dinamikus és szabadon áramló vitális színek jellemzik. Művészetének egyik központi formai eleme a balatonudvari temető szív alakú sírkőmotívuma.

Az 1938-ban Visegrádon született Nádler István is az Iparterv művészcsoportosulásból indult, absztrakt művészeti stílusban alkot, az Op’art és Art Concret határán mozogva, harsány színű vásznai szinte beleégnek a néző retinájába. Képeit a legnevesebb múzeumok gyűjtik, a berlini Nationalgalerie-től a New York-i Guggenheimig.

Nádor Katalin (1938–2018) mintegy harminc éven keresztül a pécsi Janus Pannonius Múzeum fotográfusaként dolgozott. Munkája a múzeumba kerülő műtárgyak, régészeti leletek dokumentálása volt. A fotók készítése során érdeklődésének középpontjába a fény természetének, tér- és formateremtő erejének tanulmányozása került, és kialakította saját, kísérletező és lírai művészi világát, amely Kepes György és Moholy-Nagy László munkásságának folytatásaként is értelmezhető. Műveiben rejtőző párhuzamosságokat mutat meg a természetes és az absztrakt formák, illetve azok ritmusai között. Fotózott a Pécsi Műhely tagjainak, de saját életműve az acb Galéria felfedezéséig rejtett maradt, most pedig Európa egyik legfontosabb fotógyűjteményébe kerültek be felvételei.