Kultúra
Sorsközösség a pestis idején
Albert Camus regénye a járvány miatt az utóbbi hónapok legolvasottabb könyvei közé került
A hazai sajtóban folyamatosan arról lehetett olvasni az utóbbi hónapokban, hogy például Olaszországban háromszor többet vettek belőle, mint korábban, így a sikerlisták élére került. Franciaországban egy hét alatt több mint 1600 darab fogyott el, míg Japánban a könyvesboltok kénytelenek voltak korlátozni a megvásárolható kötetek számát (egy ember csak egyet vehetett) és február óta hétszer nyomták újra, 154 ezer példányban. Idehaza a Jelenkor Kiadó megújult Camus-életműsorozatában jelent meg a mű új fordításban még tavaly ősszel. Vargyas Zoltán remek fordításának köszönhetően a hatvan évvel ezelőtti szövegnél egy frissebb, pontosabb szöveget kaptunk. Újraolvastuk az 1947-ben megjelent regényt, mert mondanivalója aktuális, elgondolkodtató. És van mit tanulni belőle.
Camus egy fiktív pestisjárványt mutat be, amelyet a szakirodalom a nácizmus és a fasizmus metaforájaként emleget, ugyanakkor a többrétegű szövegben bőven találunk utalást a háborúellenességre is. Elsősorban mégsem ezek miatt vált egyik pillanatról a másikra a legkeresettebb regénnyé az elmúlt hónapokban, hanem azért, mert a járvány szakaszait, az állami szervek intézkedéseit, a társadalom és az egyén működési mechanizmusait tűpontosan ábrázolja. Ám a pestis okozta káoszban leginkább az érdekli a szerzőt, arra keresi a választ, hogy járványhelyzetben miként reagál az egyén. Mindennek érzékeltetéséhez Camus éveken át tanulmányozta a témáról szóló irodalmi műveket, az orvosi szakirodalmat, így valóban nagyon részletesen tudta bemutatni a járványt orvosi, társadalmi és egyéni oldalról is.
A történet szerint az algériai Oránban, az unalmas, „lélek nélküli sivár városban” egyik napról a másikra, észrevétlenül üti fel a fejét a fertőző betegség, amely feje tetejére állítja a város lakóinak életét, s kibillenti őket egyensúlyukból. Camus így ír erről: „A csapás mindennapos dolog, de a embernek nem akaródzik elhinnie, ha éppen őrá sújt le. Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” (…) „Polgártársaink nem voltak bűnösebbek, mint mások, csak megfeledkeztek a szerénységről, azt hitték, hogy nekik mindent lehet, amiből már következik, hogy csapások márpedig nincsenek. Tovább üzleteltek, utazásokat terveztek, véleményt formáltak. Hogy is gondolhattak volna a pestisre, ami megszüntet jövőt, utazást, beszélgetést?” Kétségtelen, hogy ezek a döbbenetes sorok akár napjainkban, a koronavírus-járvány idején is íródhattak volna.
A csaknem egy évig tartó eseménysorban mások mellett Jean Tarrou, Cottard, Grand, Rambert, Paneloux atya és Rieux doktor sorsát, valamint a titokzatos kór fázisait követhetjük végig. A kezdeti nyugtalanságot, tudatlanságot, félremagyarázást és tétovázást végül a város lezárása követi. Így házastársak, szerelmespárok, szeretők és családok szakadnak el egymástól hosszú hónapokra. A kollektív szorongás és szenvedés elől pedig senki nem menekülhet. Van, aki fél, van, aki szökni készül, van, aki börtönként éli meg az állapotot, míg mást épp ez a helyzet menthet meg a börtöntől. És mindezt Camus gondolatainak közvetítője, Rieux doktor osztja meg velünk – objektíven. Benne ismerünk rá Sziszüphosz mítoszára. Ő a betegeken segíteni próbáló orvos, aki minden egyes nap teszi a dolgát, holott tudja, ebből nincs menekvés. Hiszen másnap minden kezdődik elölről. Személyes történeteket és sorsokat ismerünk meg, embereket, akik a regény végére a közösséget segítő csapat tagjaivá válnak.Aztán amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul el is tűnik a pestis a városból. A „normális” élet visszaáll ugyan, de az emberek nem tanultak semmit a járványból: úgy élnek, mintha nem jöhetne ismét újabb járvány. Camus szerint A pestis azt is megmutatja, hogy az abszurd semmire sem tanít meg bennünket. Ahogy írja, „az emberek mindig ugyanolyanok”. Ám a regény utolsó sorai optimisták: „az ember inkább csodálatra, semmint megvetésre méltó”. Érdemes fontolóra venni Camus mondatait. Nem csak járvány idején.
