Kultúra

Más-más oldalról közelíti a nemzeti traumát a Néző Pont 100. kötete

Trianon századik évfordulójára időzítve jelent meg Vitéz Ferenc irodalmi és művészeti folyóirata, a Néző Pont 100. kötete. A Magyar Hírlap állandó publicistája sokoldalú, rendkívül termékeny költő, író, újságíró, irodalomtörténész, kritikus, főállásban a Debreceni Református Hittudományi Egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékvezető docense.

Más-más oldalról közelíti a nemzeti traumát a Néző Pont 100. kötete
Vitéz Ferenc
Fotó: MH

– Mikor és miért indítottad ezt az egyszemélyes folyóiratot, amire nagyon kevés példa van a magyar művelődéstörténetben?

– Lassan már tizennégy éve, 2006 őszén két folyóiratot is útnak indítottam, a Néző Pont mellett az egyetemünk akkor még létező kommunikáció szakának tudományos publikációs igényeit kielégítő Mediárium című folyóiratot, mely ma már a tanítóképzést szolgálja. A Néző Pont egy személyes irodalmi és művészeti kísérlet: mivel nagyon sok területen és műfajban dolgozom és nem akartam mindenféle írásaimmal a szerkesztőségeket bombázni, egyszerűbb volt, ha létrehozok egy saját folyóiratot. Az „egyszemélyes” vagy inkább „szerzői” folyóirat mintája nem annyira Németh László Tanu-ja volt, hanem Bródy Sándor Fehér Könyve, amit 1900-től adott ki, havonta egy „könyvet”, melyben tudósítás és folytatásos regény, tárca és portré, kritika, jegyzet egyaránt szerepelt, tehát Bródy-összesnek volt tekinthető, miként később Szabó Dezső Lúdas Mátyás Füzetek sorozata. Nem volt célom a velük való versenyzés, mára mégis meghaladta mindegyik korábbi példát a kötetszám, a terjedelem, sőt, a tematikai kínálat is.

– Hogyan jutottál el a századik számig?

– Az első szám mindössze negyvennyolc oldalon, füzetnyi terjedelemben készült el, különböző műfajokat kínálva: recenziót és jegyzetet, verset és irodalmi tanulmányt, portrét és tárcát, haikukat és képzőművészeti szemlét. Három év múlva már volt egy kétszáznyolcvannyolc oldalas kötetem is, programajánlóval és elemzésekkel ugyanúgy gazdagítva a kínálatot, mint a gyerekversekkel és a Múzeumi Kurír rovattal, kritikával és dokumentumelemzéssel, stílusgyakorlatokkal és tágabb horizontot belátó, határon túlra is tekintő, összefoglaló igényű írásokkal, kalendáriumi érdekességekkel, sok-sok dokumentumfotóval és művészeti reprodukcióval. Az évfolyamonként szokásos terjedelem aztán beállt a kettő közé. Évi öt alkalommal jelenik meg a folyóirat, évente átlagosan úgy hatszáz oldalon, ami az jelenti, hogy vannak nyolcvan-száz oldalas szimpla és száznegyvennégy-százhatvan oldalas dupla számok is. Az ötvenedik kötetig gyakorlatilag mindent én írtam, onnantól rendszeresen vannak vendégrovataim, vendégszerzőim – sok új tehetséget fedeztem föl így, ráadásul a kitekintés is színesedik, így talán nem unnak rám az olvasók.

– Hogyan lehet fenntartani, finanszírozni ilyen hosszú ideig egy kulturális vállalkozást?  

– Már az első szám után jelentkeztek előfizetők, és ma is elsősorban előfizetői és ajándékozási – nem pedig hírlapforgalmi – rendszerben működik a terjesztés. Volt nyolcszáz példányos időszakom is, az elmúlt években nagyjából háromszáz-háromszázötven példányra állt be a megjelenés. Ennek a fele előfizetés, a másik fele ajándék- és tiszteletpéldány. Honoráriumot nem tudok fizetni, mert az éves költségvetés negyedét-harmadát saját zsebből egészítem ki. Hobbiként tekintek a vállalkozásomra, s mivel nincsenek túlzott igényeim, egyetemi oktatói fizetésemből meg tudok élni, a mellékes jövedelmeimet pedig beleforgatom a folyóirat – továbbá a Néző Pont kiadásokban megjelenő könyvek – költségeibe.

– Mennyire szándékosan vagy véletlenül alakult úgy, hogy a századik kötet megjelenése éppen egybeesik a trianoni diktátum centenáriumával?

– A századik kötet „darabszámra” csak a hetvenharmadik, de a dupla számok már a múlt év nyarán azt vetítették előre, hogy a századik nagyjából Trianon századik évfordulójára fog esni. Ennek szellemében a terjedelmet és a szimpla vagy összevont köteteket úgy alakítottam, hogy tényleg ez a szám jöjjön ki. Az anyagot már egy éve gyűjtöm. Előbb arra gondoltam, hogy a Trianonnal kapcsolatba hozható művekből válogató antológiát kínálok, végül ez csak részben lett így, mert a szépirodalmi anyag – Áprily Lajos, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Wass Albert, Reményik, Herczegh és mások – vagy az illusztrációk – Szilágyi Imre, Sólyom Sándor, Ásztai Csaba – mellett nagyobb részt kortárs szépirodalmi és szakmai reflexiók kerültek a pontosan száz oldalas kötetbe. Bolvári-Takács Gábor, a táncművészeti egyetem rektorának tánctörténeti tanulmánya, Ködöböcz Gábor, az egri egyetem irodalomtörténészének esszéje, Arany Lajos Jókai-díjas irodalomtörténész Márai aforisztikájából készített válogatása mind kapcsolódik a Trianon-jelenséghez, más-más oldalról közelítve a nemzeti traumához. 

– A századik kötet abban is különleges, hogy mellékletként tartalmaz egy esszéfüzetet, amelynek Bertha Zoltán a szerzője. Ennek mi az oka?

– Bertha Zoltán József Attila-, valamit Kölcsey-, Tamási Áron- és Arany János-díjas irodalomtörténész barátomat is fölkértem egy esszé vagy tanulmány közlésére, s mikor megkaptam, rájöttem, hogy ez akár önállóan is megjelenhetne. Praktikusan azért, mert a szimbolikusnak tekintett száz oldal már betelt, szellemi dimenziójában pedig azért, mert a kortárs költők verseiben a föld lírai metaforáját és metafizikáját vizsgáló, roppant gazdag idézettárral és áttekintéssel elkészített esszéje önmagában is reprezentálja a jelen és az elmúlt évtizedek anyaföldhöz és anyanyelvhez, nemzetélményéhez kötő művészi szálait. S bevallom, mikor a folyóirat betétjeként megjelenő füzet ötlete megfogalmazódott bennem, akkor tudatosult a másik apropó: Bertha Zoltán éppen 2020. június 4-én, Trianon századik évfordulóján tölti be a hatvanötödik évét. Ő ugyan a tanulmányt nekem ajánlotta, én viszont a „Mert szent ez a föld” című füzetet „in honorem Bertha Zoltán” ajánlással csatoltam a századik kötethez.       

– Még meddig folytatódik ez a korunkban gyakorlatilag egyedülálló, különleges kultúraőrző és -közvetítő misszió?     

– Hála az Úrnak, a mi „kétszemélyes” folyóiratunk, melyben az ember szakrális létezésének üzenetközvetítése is egyre nagyobb szerepet kap, ebben a tizennégy évben minden előzetes reményemet, aztán a közben formálódó tervemet is sikerült túlhaladnom. Bevallom, ez a hobbiként  jegyzett kulturális misszió néha nagyon leköt a munkám mellett, viszont tapasztaltam, hogy az egyetemi oktatói és az irodalmi-művészeti közéletben vállalt szerepeim és feladataim szépen összekapcsolódnak a folyóirattal. Amit a Néző Pontban megfogalmazok, azt tanítom is, és fordítva, különböző irányú tevékenységeim egymást is építik a folyóirat keretei között. Hogy meddig folytatom? Öt év múlva már lehet, hogy múlt, de lehet, hogy még mindig jövő időben beszélhetünk erről.   

Kapcsolódó írásaink