Szabadjáték: a kortárs tortaszelet

A Műcsarnokban 2014-től útnak indított szalonkiállítások során immár másodszor került sor a képzőművészekre. A tér adta lehetőségeket figyelembe véve mintegy kétszáz alkotó lehet jelen egy-két munkájával, összesen kétszázötvenhat festménnyel, grafikával, szoborral, installációval és videómunkával, hogy láthassuk hol áll és merre tart a magyar alkotóművészet. Az ilyen jellegű tárlatok egyik legfontosabb ismérve, hogy minél szélesebb merítésben mutassa meg a hasonlóságokat és különbségeket. A termeket látva bátran kijelenthetjük: Szurcsik József – aki maga is jeles grafikus, festő, és otthonosan mozog a kortárs képzőművészet világában – elég aprószemű hálót használt a merítéshez, amikor elküldte azokat a meghívóleveleket. A kiállítás katalógusában olvasható nyilatkozata szerint mégis meglepetten, keserűen vette tudomásul, hogy számos felkérésre nemleges válasz érkezett.

De mi ne azt keressük, hogy a Magyarországon dolgozó, négy-ötezer jegyzett képzőművész jelentősebbje közül ki nincs itt, hanem azt, hogy ki, mivel mutatkozik meg.

A felkérés alapján az alkotó maga választhatta ki azokat a frissebb műveit, amelyeket elküldött a kurátornak, aki - bár meglehetősen szűk határidővel - kitűnően megoldotta a feladatot.

Szurcsik József válogatásának koncepcióját egy tortaszelethez hasonlította a kortárs képzőművészek összességéből összeálló nagy tortából, amelyben az összes íz, tészta, a krémek, díszítések egy testbe vannak sűrítve. Ahonnan talán elég csak egy szeletet kivágnunk, hogy képet kapjunk a nagy egészről. A kurátor láthatóan odafigyelt a részletekre is: a „nagy öregek” mellett igen csak hangsúlyosan kaptak lehetőséget a fiatalok, az olaj-ecset-vászon „szent” hármassága mellett a hordozóanyagok széles skálájával találkozunk a biciklibelsőktől a méh­-viaszon át egészen a B30-as blokk-tégláig.

Még akciót is találunk, holott a műfaj eltűnőben van. Erőss István a Dialógus című videóján egy afro­amerikaival áll szemben, liszttel bombázzák egymást és a dobások alatt lövések pattognak, de akkor már feLugossy László A lélek nem tükör című videómunkája mellett sem mehetünk el szó nélkül.

A kétórás szemlélődés során mintegy hatvan nevet, munkát jegyeztünk fel, amelyről jó volna beszámolni, de ahogy a kurátornak, nekünk is választanunk kellett.

A tárlat első termében érdemes rácsodálkozni a 2017-ben szobrász szakon végzett Ámmer Gergő márvány Hermészére, de ugyanitt örömmel láttuk Bukta Imre és Orosz István jó színvonalú munkáit is.

A második terembe lépve nyomban megállít az 1986-os születésű Benyovszky-Szűcs Domonkos Konstellációja, a pointillizmuson jóval túlmutató, olajpöttyökből felépített két alak. Fülöp Gábor Katica című, hétpettyes bogárkákból összerakott embernagyságú szobra mellett sem lehet csak úgy elmenni, s ha már formabontó szobor, itt akasztották
a plafonra Deli Ágnes Fekete felhő elnevezésű, biciklibelsőkből összerakott munkáját is. Az oldalteremben König Frigyes és Aknay János alkotásai kaptak helyet, de aki őket már ismeri, annak irány a csodák harmadik szobája. E térben mindjárt két „politikus” művel, Baranyai Levente Nemzeti illemhelyével és Szabó Franciska közmunkásokat ábrázoló sorozatának egyik festményével találkozunk.

A teremben továbbhaladva következik Szily Géza sajnos elég ritkán látható ’56-os témájú festménye, oldalt pedig a középgenerációs Szotyory László emberekkel körülvett, roppant repülőgépe. Az „óbudai remete”, Tenk László őszi cseresznyefáját, hátrébb pedig az 1971-es születésű Takáts Márton Ködös Dunáját, mint a festészet két útját láthatjuk. De látható itt két grafikai bravúr is Sulyok Gabriellától és Horváth Kingától.

A Műcsarnok tájékoztatása szerint az elhalasztott Eucharisztikus Kongresszus idejére tervezett kiállítás nem valósul meg, így lehetőség van a Szabadjáték meghosszabbítására. Mire – remélhetőleg hamarosan – ismét kinyitnak, megérkezik
a tárlatra Konkoly Gyulának a katalógusban szereplő, „strandolós” nagy vászna is. Addig, aki teheti, járja be online a tárlatot!