Kultúra
Sükey Károly és más honvédek a losonci temetőben
A Petőfi köré gyűlt ifjú, forradalmi hevületű társaság, a márciusi ifjak oszlopos tagja volt – Victor Hugo, Gogol, Shelley és Thackeray műveit is lefordította
A vékonydongájú, de annál agilisabb ifjú református lelkészi családban született 1824. február 27-én Bukarestben, ahol édesapja, Sükei Imre a román főváros magyarjaiban tartotta életben Luther vallását. Gyermekét viszont már Nagyenyedre és Kolozsvárra járatta iskolába, jogásznak szánta, de az ifjú 1845-ben végérvényesen az irodalom felé fordult. Két esztendő múlva pedig Kolozsvárról Pestre is költözött, ahol az Életképek című, 1843-ban alapított folyóiratban olyan jelességekkel publikált együtt, mint Vörösmarty Mihály, Arany János, Bajza József, Petőfi Sándor vagy Tompa Mihály.
A Petőfi köré gyűlt ifjú, forradalmi hevületű társaság, a márciusi ifjak oszlopos tagja lett, rendszeresen jelen volt a Pilvaxban tartott megbeszéléseken. Ott tartózkodott 1848. március 14-én este is, amikor a másnapra tervezett demonstrációt helytelenítő Klauzál Gábort, aki arról beszélt, hogy okos ember ilyet nem tesz, a felindultságtól erősen dadogva a következő szavakkal torkolta le: „Fo-fo-forradalomban nem is okos emberekre van szükség, hanem elszántakra, va-va-va-vakmerőkre!” Így aztán az ifjak közül legelőbb felkelve a Kígyó utca sarkára maga ragasztja ki a 12 pont kézzel írt változatát. És fennhangon magyarázza is, amikor egy rendőrspicli elmegyógyintézetbe akarja vitetni. De végül a tömeg haragja elől utóbbinak kell menekülnie.
Aztán ilyen elszántság után az már csak valami rosszindulatú híresztelés lehet, hogy a pákozdi csatatéren a csatazajtól megriadó Sükey hátra, a lőszeres kocsik közé húzódott, ahol is egy tiszt ráförmedt, hogy nem röstell-e félni. Mire az ismét csak dadogó forradalmár állítólag azt felelte: „Te-te-teringettét, hiszen úgy akarom én, hogy ne féljek, de mikor nem tudom megállni!” Ez aztán természetesen nem maradt mindig így, Sükeyt előbb a délvidéki harcokban a „bátrak legbátrabbikának” nevezett, a szenttamási sáncokra a zászlót először feltűző Földváry Károly őrnagy, majd tábornok mellett találjuk, később pedig Perczel Mór segédtisztje lesz. Derekasan kiveszi hát részét a szabadságharcból is, majd pedig visszatér az irodalomhoz.
Pesten Hulló csillagok címmel verseskötetet ad ki 1850-ben, további művei és kritikái a Pesti Naplóban, az Ismeretek Tárában és a Szépirodalmi Lapokban jelennek meg. Regények, versek fordításával is foglalkozik, többek között Victor Hugo, Gogol, Shelley és Thackeray műveit magyarítja. Aztán 1853-ban a losonci gimnázium magyartanári állását miért vállalja el, azt nem lehet tudni. Talán a szabadságharcban való vitézi helytállásáért akarta az önkényuralom elővenni, meghurcolni. Az biztos, hogy Losonc lesz életének utolsó állomása, nem egészen egyesztendős tanári működés után tüdőgyulladás következtében hal meg.
A jó losonci polgárok nem felejtik el Sükeyt, igaz, 1882 októberéig kell várni a losonci kaszinóegylet nemes felhívására, hogy a református temető híres halottjainak gyűjtésből sírkövet állítsanak. Ekkor kap obeliszket Kármán József is, és a Losonc és Vidéke című lap 1884. május 25-i szám Tárcza rovatában Sükey Áttekintek című versét közzétéve a szerkesztő ezt írja: „A Losonczon elhunyt jeles írótól időnként néhány költeményt fogunk közölni, hogy közönségünk ez uton is ismerni tanulja azon férfiút, kinek hamvai fölé kegyelete síremléket helyezett.” Tehát a gyűjtés elérte célját, Pesten, az első magyar műmárványgyártó és sírköves, Gerenday Antal műhelyében elkészült a ma is látható obeliszk.
Végül igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg idősebb Zampory Pál honvéd főhadnagy (1825–1899), Hegedűs János honvéd főhadnagy (1791–1855), Nagy József állami elemi iskolai tanító és egykori honvéd tüzér (1829–1908) és Cserépi István honvéd (1831–1894) nevét, akik itt, a losonci református temetőben alusszák örök álmukat.
A cikk megírásában Puntigán József helytörténész munkái és a honvédsírok sorsát a szívén viselő Görföl Jenő, a CSEMADOK főtitkára segített. Ezúton is köszönöm!
