Megálmodott dallam

– Milyen érzésekkel várja a kerek évfordulót? Van-e bármilyen hiányérzete, megvalósulatlan terve?

– Egyrészt nagy öröm, hogy sokan köszöntenek. Hiányérzet mindig van persze, van olyan, amit fiatalkorom óta nem valósítottam meg – például nem tanultam meg jól nyelveket –, de ez nem szakmai hiányt jelent. Amit tudtam, azt megcsináltam. Persze van még számos elképzelésem, ötletem, de hogy valóra válnak-e, azt nem tudom. Nem vagyok strigulahúzogató ember, hogy fejezetekre osztanám az életem, bármilyen percet jelölök ki, az óramutató átmegy rajta, és ugyanúgy megy tovább.

– Asztmája és kora miatt is veszélyeztetett, szigorú karanténban van. Lesz, lehet családi ünneplés?

– A család nagyon vigyáz rám. Húsvétkor is úgy volt közös vacsoránk, hogy mindenki otthon volt, a Zoomon keresztül mégis tudtunk együtt énekelni egyet, valami módon együtt lenni. Azt hiszem, a születésnapom is így lesz, hogy összekötjük magunkat elektronikusan. Ezt most mindenki elfogadja, teljesen általános lett.

– Születésnapi koncertet is terveztek, vasárnap a Várkert Bazárban tartották volna. A műsorban a Simonyi Zoltán verseire írt bibliai dalok, valamint a Weöres Sándor költői prózájához született Teljesség felé lemez áthangszerelt anyaga hangzott volna el. Miért épp ezt a két művet választotta?

– A Kaláka jubileumi éve során sokszor játszottunk ünnepi válogatásokat, az jutott eszembe, hogy nem kéne azokat még egyszer ismételni, szólhatna ez az est most a Kalákán kívüli működésemről. Van egy egészen friss dalsorozatom, a Simonyi Zoltánnal közös legutóbbi lemezünk, amelyen Jézus példabeszédeit foglaltuk dalokba, Tíz példázat címmel. Emellett ott van a már majdnem negyvenéves gyönyörű Weöres-összeállítás, a Teljesség felé – úgy gondoltam, ez így jól keretbe foglalja a Kaláka melletti működésemet. Elég sok szólólemezt csináltam az évek során, ezek közül első volt az 1988-ban megjelent Teljesség felé, ami saját kiadásban jelent meg Weöres Sándor hetvenötödik születésnapjára. Ezt – ha nem is sokat –, de játszogattam azóta: triófelállásban, prózával kiegészítve. Aztán a hatvanadik születésnapomra Samu fiam, aki zeneszerző, meghangszerelte a barátaim-kollégáim előadására – már a névsor is nagyon imponáló: Sebő Ferenc, Palya Bea, Sebestyén Márta, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus például –, a hangszeresek is a baráti körből jöttek. Olyan jól sikerült! Talán az is hozzájárult, hogy Samu emlékszik gyerekkorából arra, hogyan is szóltak ezek a dalok, milyen körülmények közt készültek. Az új változatot előadtuk akkor a Millenárison, a Művészetek Palotájában, ez most már a tizenharmadik előadása lesz tíz év alatt. Örültem, hogy összejött ez az alkalom, mert ezt a társaságot nehéz összeegyeztetni, de sikerült mindenkit megnyerni. És azt is biztosan mondhatom már, hogy október 28-án megtartjuk a koncertet. Ami nagyon vicces, hogy az pont az öcsém születésnapja, de úgyis mindig összekevernek minket, így teljes lesz a zavarodottság.

– Bár koncertezni most nem lehet, azért a karantén csendjébe is „csempészett” zenét, Lackfi János­sal közösen a nagyhét napjaira született egy dalsorozat, amelyet a Várkert Bazár és Dániel Facebook-oldalán lehetett követni, és lehet most is meghallgatni, megnézni. Mennyire volt más online alkotni?

– A lelkület, amiről az ember énekel, a szakmai felkészültség így is azonos, noha a körülmények áthangolják kicsit az egészet. Aztán az ember máshogy énekel, ha csak magában dudorászik, és máshogy, ha közönségnek. Úgy énekeltem fel ezeket a dalokat, hogy odaképzeltem a hallgatóságot, ha nem is feltétlenül arc szerint, akinek szánom. Kiderült, sokan hallgatják. Az egész történet még jóval a karantén előtt kezdődött. János Himnusz az égi-földi kenyérről címmel küldött nekem egy verset, ahhoz írtam zenét, és amikor az Evangélikus Egyház meghirdette idén az úrvacsora évét, ez lett a dala. A következő fejezet az volt, hogy virágvasárnap előtt nem sokkal álmodtam – tényleg! – egy dallamot, kicsit monoton, olyan zsolozsmás, imádságszerűt, azt beledúdoltam a telefonomban, elküldtem neki, erre ő írt egy dicsőítő éneket, azt elénekeltem, felkerült a Facebookra. Azokban a napokban éppen azon gondolkoztunk, hogy mi legyen az elmaradt születésnapi koncerttel, a Várkert Bazár pedig ebben a helyzetben igyekezett megtalálni a közönségét a virtuális térben is, szeretnének kulturális tartalmakat online közvetíteni, és milyen jó volna, ha én is bekapcsolódnék. Akkor határoztuk el, hogyha már ilyen jó az együttműködés, akkor készüljön el ez a sorozat: virágvasárnaptól húsvéthétfőig, kilenc dallal.

– Hogyan folyt a közös munka?

– Megírtam a virágvasárnapi éneket, úgy, hogy elképzeltem a hangulatot, dramaturgiát, Jani pedig megírta hozzá a szöveget. Ő nagyon szereti ezeket a feladatokat, a kötött forma nem gúzsba köti, hanem felszabadítja. Másnap jött a válasz a szöveggel, én írtam a következő dalt, délutánra megtanultam, elővettem a telefonomat, citerámat, felénekeltem, feltöltöttem, és így tovább mindennap. Annyit még elhatároztunk, hogy azt a bizonyos álmodott dallamot tekintjük jelnek, legyen ez minden dalnak a befejezése, és ezekből állna össze a húsvéthétfői záróének. Hétfő, a feltámadás utáni nap már visszavezet a hétköznapokba, így ezekkel az imádságos strófákkal az egész ciklus egységes lesz. Az olyan refrénszerű dallamokat, mint a húsvéti öröméneknél a halleluját vagy a virágvasárnapinál a hozsannát, előre beleképzeltem vagy beleénekeltem a dalba. Húsvét vasárnapra János nagyon izgalmas, „válaszolgatós” verset írt, Jézus valóságos ember és Isten voltáról. Ezek egyszerű felvételek, ülök a citerámnál, énekelek, nincs jelmez, díszlet, világítás. Jó volna majd egyszer barátokkal közösen előadni, de még nincs ötletem kikkel, milyen hangszerekkel. Biztosan el fog jutni a közönséghez, lehet, hogy jövő húsvétkor lesz ebből valami. De – ahogy Kányádi Sándor bácsi mondta gyakran – azt még meg kell élni.

– Hívő emberként hogyan élte meg így bezárva a húsvétot, az egész helyzetet?

– A karantén olyan, hogy az ember ráér. Szerencse, hogy az irodám és lakásom között van vagy ötven méter, a telek egyik végéből átsétálok a másikba. Ezt a dalsorozatot, alkotást nem is tudtam volna megvalósítani, ha nincs a kényszerszünet. Nem tudtam volna ennyit foglalkozni a dalokkal, ahhoz, hogy három percet felvehessek vágás nélkül, hibátlanul, keményen dolgoztam, a teljes napomat elfoglalta. A nagyhéten ennyit még szerintem sosem foglalkoztam a húsvéttal, mint most, intenzívebben, beleélősebben fogott meg – ennyire talán még sosem. Végiggondoltam ezeket a napokat, a történéseket, evangéliumi részeket, a példázatot a kiszáradt fügefáról, a lámpásaikkal várakozó szüzekről, amely arra figyelmeztet, hogy meg kell maradnia a készültségünknek. Tulajdonképpen a mi dalainkban az egész szenvedéstörténet nem passióként jelenik meg, hanem a mai ember lelkületével, a megint világot felfordító időknek a lelkületével. Hogy innen nézzük, a mai lelkünkkel, agyunkkal olvassuk. Például a nagyszombat, ami szó szoros értelmében rímel a karanténra. A tanítványok ülnek, félnek, meghalt a mester, ott vannak egyedül, fogalmuk sincsen, mit higgyenek a feltámadásról (ez a titok részletesen nincs is úgy „dokumentálva”, mint nagypéntek minden eseménye) – ezt szerintem manapság sem tudjuk, még ha a Krédóban el is mondjuk, és mindenkinek a lelkében megmozdul valami ezzel kapcsolatban. Nem érzem büntetésnek egyébként a karantént, mindig van mit csinálni. Nagyon hálás vagyok, hogy tavaly ez az ötvenedik jubileumi év ilyen szépen lezajlott, minden tervünket meg tudtuk valósítani.

– A zene vagy a szöveg előrébb való az alkotói folyamat során?

– A Kalákában kezdetektől alapkoncepció, hogy a versből indulunk ki, a zene azt csak tálalja. Megint Kányádi Sándor bácsira hivatkoznék, ő mondta, hogy „kimuzsikáljuk a versből a benne lévő eredeti dallamot”. Ez számunkra nagyon fontos, hogy jó zene szülessen, de a vers is megmaradjon annak, ami. A vers ne csak ürügy legyen. Amikor megfordul a folyamat, ahogy például a nagyheti dalsorozat esetén, amikor előbb gondolom el a dallamot, minthogy megszülessen a szöveg, akkor is valamiféle tematikára gondolok. Amikor előadtam, pontosan ugyanúgy igyekeztem előadni, mint minden más verset, hogy érthető legyen, rendben legyenek a hangsúlyok, a prozódia. Hogy ne uralkodjon el a dal rajta. Ez kicsit énekmondó stílus, a verséneklés más, mint egy sláger éneklése. Legalábbis az én elvárásaim szerint.

– Húsz év elteltével immár másodjára is Kossuth-díjjal tüntették ki a Kalákát, emellett Vilmossal együtt a keresztény szellemiségű zenészeknek szóló Szikra-életműdíjat is megkapták nemrég. Jelentenek-e még valami többletet a díjak, hiszen sok elismerésben részesült eddig is?

– Senki nem tudná azt mondani – főleg, ha színpadon áll –, hogy elég a szeretetből, ezzel soha nem lehet torkig lenni. Nem lehet rá azt mondani, hogy megteltem. Minden egyes elismerés jólesik, az is, ha egy kisgyermek mosolyog rám. Eddig a Szikra-díjakat nem követtem figyelemmel, most néztem csak jobban utána, és nagyon megtisztelő, hogy ránk gondoltak. Már húsz évvel ezelőtt is csináltunk közös bib­liai lemezt a reformáció énekeiből, de szerintem, ha valaki Arany Jánost énekel, az is keresztény szellemiségű. Meglepetés volt, ahogyan a második Kossuth-díj is. Kicsit annak tudom be egyébként, hogy amikor a harmincéves jubileumunkra, 2000-ben megkaptuk – relatíve fiatalon – akkor nem mondtuk, hogy itt a vége, nem dőltünk hátra, hanem tovább folytattuk a munkát. Az azóta eltelt időben rengeteg mindent csináltunk a Hangzó Helikon sorozattól kezdve az Arany-évig vagy az ötvenedik évfordulós évünkig. Sokat jártunk mindenfelé, Erdélytől Indián keresztül Dél-Amerikáig. Azt hiszem, most tulajdonképpen ezt díjazták. Az öröm ugyanakkora volt, mint húsz éve, amikor először vehettük át, de az, hogy ezt az ember még egyszer elérheti, meglepett. Reméljük, előbb-utóbb a kezünkbe is kerül.