Linómetszetektől a kidolgozott arcokig

A brassói születésű festőnek itthon igazából csak az 1910-es években kifejtett tevékenységét ismerjük, ami jórészt Kassák Lajos folyóirata, a Ma köré szerveződik. Itt jelentek meg illusztrációként vagy éppen a címlapon jellegzetes linómetszetei, és a Ma rendezi első önálló kiállítását is 1917-ben. Kassák kapcsolatai révén jutnak ki munkái Berlinbe is, aztán a Nagy Háború után valahogy megtörik ez a lendület, a fiatalember visszaköltözik Brassóba. Csak a berlini kapcsolatok maradnak meg, de ezeken keresztül kiállíthat néhány képet Paul Klee vagy éppen Chagall társaságában. Nyaranta pedig Nagybányát látogatja, ahol a festőiskola a román királyi család jóvoltából tovább működhet. Művészetideológia címmel írja meg festői hitvallását 1931-ben, amelynek, mint azt a Kassák Múzeum tárlatán is olvasni lehet, az egyik sarkalatos pontja az, hogy a művészet formanyelvét mindig a kor ideológiája határozza meg.

Az 1945 utáni Romániában is a kommunista ideológia vált uralkodóvá, s megérezvén az idők szavát, Mattis Teutsch művészszakszervezetet alakított Brassóban, és ekkoriban elvbarátaitól rendben érkeztek a megrendelések is. Kollégája, Lukász Irén jegyzeteiből tudjuk, hogy ekkor kapott lehetőséget a monumentális megnyilatkozásokra, olyan méretű kartonokra dolgozott, amiket alig lehetett kivinni a műterméből. És az erősen absztraktizáló expresszionizmusból is kiábrándult, visszatért a figuralitáshoz, az emberábrázoláshoz. S ahogy azt a kiállításon a kazeintemperával megfestett munkáin is láthatjuk, síkszerű, nyúlánk, mégis izmos alakok jelennek meg az új képeken. Ez Lukász szerint egyfajta reális klasszicizmus, avagy konstruktív realizmus, ami aztán már nem tetszik a megrendelőknek, nem fér bele a Szovjetunióban kialakult szocialista realizmus sematizmusába.

Így aztán 1949-re Mattis Teutsch is azok közé a művészek közé kerül, akik ugyan alkothatnak, de nincsenek már a kánonban. Magyarországon talán ez volt később a „tűrt” kategória, a tárlat képeinek jelentős része ebből az időszakból (magángyűjtőktől és a családi gyűjteményből) származik. A témák tekintetében sem lehetett az ítészeknek kifogása, hiszen a képeken csupa parasztot, munkást és kevés értelmiségit láthatunk. Csak azzal lehetett baj, hogy a figurák egyöntetűen erősen idealizáltak, Lukász Irén megfogalmazásában egyenesen az északi ember fiziognómiáját mutatják – aki kifinomult erejű, és testileg, lelkileg mindenre képes. S valljuk be, egészen másra hasonlít, mint a szocialista realizmus kék munkaruhába bújtatott, darabos, bakancsos alakjai.

Mattis Teutsch aztán egyre inkább az arcok és a kezek kidolgozásával fejti ki mondandóját, a test, a ruha és a környezet elhalványul, lényegtelenné válik. Mivel már nincs más választása, ezt az új emberideált korábbi, még az 1910-es, 20-as években készült műveire festi rá. A gyűjtők pedig ezeket a műveket jórészt azért veszik meg, hogy a kazeintemperát levakarva egy értékesebb Mattis Teutsch-műhöz jussanak.