Kultúra

Ravataltól a párnacsatáig

Kiss Csaba mozgalmas, izgalmas kamaradarabot rendezett Boris Vian életéről – Életigenlés és francia hangulat tizenegy sanzonban, archív felvételekkel, négy kiváló színésszel

A márciusban száz éve született Boris Viant modern polihisztornak is lehetne nevezni, rövid élete alatt annyiféle területen és műfajban alkotott, dolgozott.

Ravataltól a párnacsatáig
Vian világában Gubik Petra, Kocsis Dénes, Györgyi Anna és Földes Tamás kalauzol minket
Fotó: MH/Katona László

Mérnöki végzettsége volt, a francia Szabványügyi Hivatalnál helyezkedett el, és az írás mellett fordított, filmezett, trombitált – játszott Miles Davis-szel is – és festett. Tizenkét évesen szívelégtelenséget diagnosztizáltak nála, ezért saját bevallása és kortársai szerint is mintha versenyt futott volna az idővel: „élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe” – vallotta. Ez a gondolat a vezérfonala a Budapesti Operettszínház Tajtékos dalok című előadásának, amelynek ősbemutatóját még a járványhelyzet miatti zárlat előtt sikerült megtartani. A teátrum ma este – ahogy két héttel ezelőtt is – közösségi oldalán ízelítőt ad a darabból a főszereplő művészek, illetve a rendező, Kiss Csaba kommentárjaival.

A Jászai- és József Attila-díjas alkotó nemcsak színre vitte, hanem maga is írta a darabot, amely Vian temetésével veszi kezdetét, rendhagyó módon az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumának kapui előtt. A főszereplőkkel együtt kísérjük be a ravatalon fekvő Borist a színpadra, és miután elfoglaltuk helyünket, kezdetét veszi az emlékezés (amely nem végig fordított kronológia szerint halad, szerencsére). A furcsa gyászmenet azon túl, hogy ötletes felütése a revüként meghatározott előadásnak, egyben belépő is Vian kicsit bizarr, hol groteszk, hol abszurd, mégis szeretettel teli világába, amelyben a néző a rá váró két órát eltölti. Arról nem beszélve, hogy mi lenne stílusosabb nyitány ennél egy olyan élet ábrázolásánál, amely a halál árnyékában zajlott…

Annak ellenére, hogy némileg irodalomóra jellege van a Tajtékos daloknak – hiszen az itthon kevésbé ismert szerző életének legfontosabb eseményeit, szereplőit eleveníti fel – egyáltalán nem száraz, igazán mozgalmas, interaktív előadást rendezett Kiss Csaba, Bori Tamás segítségével. A nézők által körbeült teret egy ferde tükörrel és fénytechnikával tették még izgalmasabbá (a látványért Berzsenyi Krisztinát, a világításért Dreiszker Józsefet illeti dicséret), a színpadkép legérdekesebb részét azonban a Maruscsák Dávid által tervezett videók adják, amelyeken archív felvételek keverednek különböző motívumokkal, így hol kiegészítik, ami a színpadon zajlik, hol hátterül szolgálnak. Rendkívül ügyes és kreatív az előadás kellékezése és díszletmegoldása is: a minimalizmust a funkcionalizmussal kiválóan egyensúlyozza a mozgatható ravatal, amely hol asztalként, hol ágyként, hol bárpultként funkcionál, alsó részében pedig el lehet rejteni párnától a napszemüvegig mindent.

Vian életét két szerelme és felesége, Michelle Léglise és Ursula Kübler, azaz Györgyi Anna és Gubik Petra, illetve a hol a barátját, hol az édesapját, Paul Viant játszó Földes Tamás mesélik el, miközben időről időre a Kocsis Dénes által megformált író elképzelt világának, regényeinek szereplőivé válnak. A különböző figurákba való ki-be ugrálásban a néző néha elveszti a fonalat, és egy-egy pillanatra nem mindig tudja ki kicsoda éppen, ezt leszámítva ez a „nagy négyes” kitűnő választásnak bizonyult. Mind prózában, mind táncban, mind énekben remekelnek. Látszik rajtuk, hogy élvezik a játékot, a nézőkkel való cinkos összekacsintást vagy interakciót – nemcsak a darabbal lélegeznek együtt, a közönséggel is. Ez a sodró lendületesség igazából csak egyszer akad meg – furcsa módon akkor, amikor Vian leghíresebb regényét, a 20. század második felében rajongásig imádott Tajtékos napokat látjuk megelevenedni a színpadon. Ráadásul időben is akkor kerül sorra, amikor a néző már épp fészkelődni kezd, ettől kicsit vontatottnak hat Chloé és Colin szerelmének története. Ez a megtorpanás azonban nem végleges, a fináléban elhangzó Mozart legyen velünk-sanzon és az azt követő párnacsata révén a néző jó érzésekkel távozik a színházból. Ha a nagy katarzis el is marad, amellett, hogy az ötvenes évek Párizsának életét igazi francia hangulattal és dallamokkal varázsolja elénk az előadás, azt az életigenlést, ami Vian életét és műveit az egzisztencializmus minden búskomorsága ellenére meghatározta, tökéletesen átadja a Tajtékos dalok.

Tajtékos dalok – Boris Vian-revü
(Budapesti Operettszínház)
Írta és rendezte: Kiss Csaba

Kapcsolódó írásaink

A kortalan és sűrű egypercesek mestere

ĀA groteszk próza megteremtője volt Örkény István – A Macskajáték ősbemutatójaSzolnokon hatalmas sikert aratott, tavaly december óta a Nemzeti Színházban újra látható

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom