Kultúra

Táguló gyermeki tudat

A Bereményi-életmű legfontosabb kötete a Magyar Copperfield – Az emlékezésregény azért is érdekes, mert az író első alkalommal jelöli ki önmaga helyét a történetekben

Bereményi Géza nem titkoltan saját életének élményeit dolgozta fel folyamatosan pályája során, újra meg újra, helyenként fikcióval kiszínezve.

Táguló gyermeki tudat
A Magyar Copperfieldben a magyar közelmúlttal is szembenéz a szerző
Fotó: MH

Műveinek belső energiáját mindig ez szolgáltatta. Legyen szó forgatókönyvekről, filmekről, színdarabokról, novellákról vagy a dalszövegekről, azok szinte kivétel nélkül ugyanazon okból tarthattak számot az emberek érdeklődésére – a belőlük kivilágló hiteles és személyes tapasztalatok miatt, amelyek mögött mindig meghúzódott valamilyen kollektív jelentőség is.

Elég csak híres dalszövegeire gondolnunk, amelyekben a látszólag jelentéktelen tárgyak, emberek és gondolatok elevenedtek meg és váltak a hétköznapokat szervező legfőbb erővé. Egy abszurd kor abszurd következményeként a közönségesség levedlette magáról a közönségesség látszatát. Abortuszbizottságok, Fáskerti elvtársak, kék útlevelek, 424-es vonatok, albérletek, piszkos ruhák, patyolatcédulák kerültek a fókuszba, no meg persze az eső. A szűnni nem akaró,
bolond eső.

Bereményi Géza művei elsősorban azért válhattak ennyire sikeressé és közkedveltté – így például az Európa Filmdíjas Eldorádó című filmje is –, mert egy szilárd, megkérdőjelezhetetlen és független pozícióból szólalt meg mindig. Az objektivitás elve vezette akkor, amikor életre hívta alkotásaiban saját életének szereplőit. Ez elengedhetetlen volt, hogy ezek az alkotások ne csapjanak át nosztalgiába vagy öncélú múltidézésbe. Műveinek éppen ezért legnagyobb erénye az a végtelen tisztánlátás, amellyel elénk tárja az eseményeket. Erre a tisztaságra semlegesség nélkül esélye sem maradt volna.

A prózaíróként induló Bereményi számtalan műfajban kipróbálta magát, majd idővel olyannyira otthonra lelt a dalok és forgatókönyvek, filmek és színdarabok világában, hogy a próza végül háttérbe szorult, teljesen mellőzte is. Emögött talán éppen a fentebb bemutatott személyesség állhatott, ugyanis a próza maradt az egyetlen terület, ahol a semlegesség látszólag nem mindig működött. Legelső, A svéd király című novelláskötetén jól érződik a kezdő író lendülete, számos nagyszerű, tipikusan rá jellemző szöveget olvashatunk benne, de ez a prózai lendület hamar megtorpant, későbbi művei pedig legalábbis joggal kelthettek hiányérzetet. Az 1978-ban megjelent Legendárium című családregényében kirajzolódott egyfajta repedezettség a mű belső világában, amikor pedig 2013-ban hosszú idő után újra prózai művet, a Vadnai Bébi című regényt megjelentette, ugyanezzel a problémával tehettük le az amúgy jól megírt és izgalmas gondolatoktól hemzsegő, de széteső könyvet. Hiányzott belőle egy összetartó erő, egyfajta kohézió. Ezt a hiányérzetet, a valós események és a műfaji kötöttségek közti feszültség okozta. Ez eredményezte, hogy szétesett a Legendárium és a Vadnai Bébi is. A történetet velejéig ismerő és átélő író ugyanis, ahogy az életműben mindig, vagy kivonta önmagát a mű világából, vagy a többi szereplővel egyenértékűként lépett fel, ezért regényei gyakorlatilag az eseményeket valamiféle vélt rendbe szervező alkotó áldozatává váltak. Önmagának partvonalra helyezése megannyi nagyszerű alkotásban működőképes volt, de ezt nagyobb lélegzetvételű prózai szövegei egyszerűen nem bírták el.

Ennek fényében érdemes megközelíteni több mint hatszáz oldalas önéletrajzi regényét, amelyet Bereményi éveken át dédelgetett. Ezúttal ugyanis önmagát helyezte a középpontba. Az életművet ismerők számára a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, Magyar Copperfield című emlékezésregény nem csupán azért érdekes, mert letisztázza számos, több helyről ismerhető mű hátterét, hanem azért is, mert az író első alkalommal jelöli ki önmaga helyét ezekben a történetekben. És ennek köszönhetően már az első oldalakon végighaladva is jól érezhető, hogy az olvasó nem csupán egy Bereményi-könyvet, hanem az életmű legfontosabb kötetét tartja kezében, amelyre a szerző egész életében készült.

A történet belső ívét azok az események határozzák meg, amelyeket az író visszaidézni képes gyermekkorából, helyenként vágtázva az összefüggések, az események és szereplőkkel való kapcsolata között, egyfajta szabad asszociációs mozgásban. A hangsúly szerencsére nem a regényes kalandokon és történéseken, hanem a szerzőben végbemenő változásokon, a főhős jellemfejlődésén van, amelyek az emlékezet folyamatában rajzolódnak ki, még önmaga előtt is. Más szóval, az önreflexió válik jelentőssé, a történések visszahatása a szerzőre, és így magára az éppen íródó műre is. Ezúttal a történetek politikai, társadalmi és történelmi vonatkozásai másodlagossá válnak, és a művész személyiségének kialakulása, a tudat formálódásának talányos folyamata kerül előtérbe. Ez teszi lehetővé, hogy az olvasó játszi könnyedséggel mintegy belesimuljon a műbe és azonosuljon az elbeszélővel.

„A kezdet kezdetén magamban léteztem” – így indítja regényét, kijelölve a mű és egyszersmind önmaga origóját. A kezdeti pontot, ahonnan minden esemény, kifejezés és ember új – nem csupán neki, hanem az olvasó számára is. A felnövő gyermeki tudatnak ezt a tágulását követhetjük végig egészen tizen­nyolc éves koráig aztán, ilyen és ehhez hasonló, cinkos módon kikacsintó, elbűvölő gondolatokkal:

„És ott egy magas épület volt az én második óvodám, talán azért, mert én is valamivel magasabb kisfiú voltam akkor már, és hozzám egy nagyobb óvoda illett. Egyre csak bővültem.” Így bővülünk együtt a regénybeli Gézával, tovább és tovább. Bereményi csodálatos egyszerűséggel, végtelenül letisztult, időnként köznapi nyelvezettel, gyakran önironikusan jeleníti meg a maga körüli világot: a lenyűgöző alakokat az 1940-es évekbeli Teleki piacon, a Cukor utcai gimnázium diákjait és tanári karát, rendbontó jampeceket vagy a kádári Magyarország értelmiségét. S eközben remekül illeszkedik bele az éppen adott korban lévő önmaga tudatállapotába.

A Magyar Copperfieldet olvasva joggal érezhetjük, hogy végtelenül személyes és ennek ellenére is kollektív relevanciával bíró könyvet tartunk a kezünkben, amely a magyar társadalom közelmúltjával is szembenéz. A szerző korábbi prózai műveivel ellentétben Bereményi Géza ezúttal nem marad semleges, hanem ellenkezőleg, önmagán átszűrve mutatja be korát, világát. És ez a hosszasan érlelt, önreflexív emlékezésregény jelenti a szerző prózai életművének eddigi csúcspontját.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink

Bereményi Géza: Tanú voltam

ĀAz irónia, a groteszk önvédelem volt számomra. Jogos önvédelem egy olyan időben, amikor semmi sem maradandó az ember környezetében – mondta a Kossuth-díjas alkotó

Létkérdések a keleti blokkból

ĀPawel Pawlikowski érzékenyen mutatja be a szovjet birodalom által megszállt térségben élők dilemmáit a számos rangos díjat elnyert Hidegháború című filmdrámájában

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom