Határok alatt átbújó közös gyökerek

Tizenkét tematikus egységbe rendezték a képeket az egykori Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiként létrejött közép-európai országok avantgárd művészetét és korabeli folyóiratkultúráját bemutató Törésvonalak 1908–1928 című kiállításon a Janus Pannonius Múzeum – Modern Magyar Képtárban Pécsett.

A válogatás így az első világháború előtti időszak feszültséggel teli éveitől a világháborún át a húszas évek végéig tartó, „sűrű” időt idézi meg olyan kulcsfogalmakon keresztül, mint az önarckép, az akt, a város, a gép vagy a korabeli spiritualitás sajátos formája, a napkultusz modern változata.

Noha a kiállításon igen különböző habitusú alkotók szerepelnek együtt, látható, hogy az izmusok kora mint időkeret és az 1914 után gyökeresen megváltozott világészlelés összeköti ezeket a művészeket, legalább annyira, mint a közép-európaiság, annak ellenére is, hogy 1918 után a saját, nemzeti vagy közös, monarchiás hagyományrétegek helyett mindannyian Nyugat-Európa, Párizs és/vagy a német Bauhaus, esetleg az orosz avantgárd felé fordultak tájékozódási pontként.

Az első szekció az önarcképeké: Kmetty egy zöldes tónusú önportréja mellett megdöbbentő Tihanyi Lajos expresszív munkája, de a pécsi szerb családban született Petar Dobrović képére is érdemes figyelni. Dobrović, a Kassák lapjának és a Nyugatnak is dolgozó művész, Miroslav Krleža barátja, Cézanne bűvöletében élő tisztességes és tehetséges századfordulós festő volt, de politikusként elég emlékezetes szerepet vállalt a magyar történelemben. A rövid életű Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság elnöke volt abban a pár napban, amíg a formáció létezett, majd Belgrádba költözött. A második szekcióban, a Megtisztulás címűben kapott helyet a tündökletes tehetségű, tragikusan fiatalon elhunyt Dénes Valéria egy képe – akinek egyébként alig néhány műve maradt fent –, a rendezők pedig jó érzékkel párosították össze a Cézanne hatására született csoportos aktokat, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Bohumil Kubišta, Perlrott Csaba Vilmos és Uitz Béla „fürdős” képeit. Nemcsak a visszatérő téma miatt érdekes ez a részválogatás, de például azért is, mert Perlrott és Kernstok kiállított munkái megdöbbentő párhuzamokat mutatnak.

A harmadik szekcióban a végzetnek, a sorsszerűségnek, a drámai belső történéseknek a kivetülését látjuk, amely – ahogy felhívják rá a figyelmet – megkülönbözteti a közép-európai festőket a franciáktól: az ottani idillikus témaválasztásokkal szemben a közép-európai térségben nem egyszer megjelennek a képeken például vallásos témák, így a jézusi életút, ami Nyugat-Európára nem igazán jellemző ekkor.

Külön szekció foglalkozik a Párizst járt művészek ízlésformáló hatásával: mivel tömegével érkeztek haza a térségbe a francia fővárosban tanult vagy hosszabb-rövidebb ideig ott élt festők, a kubizmus recepcióját eléggé felgyorsították hazájukban (miközben Párizsban sem volt egységes a művészvilág viszonya ehhez az irányzathoz). A cseh kubizmusnak mindenesetre meggyőző példáit kínálja a szekció.

Csakúgy, mint a közelmúltbeli, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Farkas István-kiállításon, ahol a művész első világháborús naplóján és vázlatain keresztül idézték fel a négy iszonyatos évet, itt is külön szekciót kapott a háború. Mednyánszky László, Moholy-Nagy László, Nagy István, Uitz Béla, Vaszary János és Marcel Iancu képein idéződik meg a lövészárkok időszaka. Miközben a művészek nagy része a frontra került – kit besoroztak, ki önkéntes volt, ki hadifestő – a hatalom igyekezett korlátozni a művészeti élet „modern” törekvéseit: a folyóiratok jó részét felszámolták, ugyanakkor a Herwarth Walden-féle – Berlinben megjelenő – Sturm továbbra is elérhető mintaként szolgált a közép-európai művészeknek. A háborús szekcióban megdöbbentően erősek Uitz munkái, amelyeket annál is inkább érdemes megnézni, mert a két kiállított mű közül az egyik magántulajdonban, a másik a jelen kiállításon kívül a Szépművészeti Múzeum raktárában van.

Mostanában szintén több kiállítás járta körül az ember, a város és a gép kapcsolatát: az ebben a szekcióban elhelyezett Bortnyik Sándor-munkákat (Zöld szamár, Vörös mozdony, Géplovag) láthattuk néhány közelmúltbeli tárlaton, ugyanakkor Gábor Jenő, Kádár Béla, Molnár Farkas és a többiek munkáival összevetve jól kirajzolódik egy korszak dinamikája. Nagyon izgalmas az a tárlatrész, amely a monarchia utódállamainak folyóirat-kultúráját mutatja be – nemcsak a címlapok grafikai megoldásai mutatnak hasonlóságot, de az is, hogy miként szerveződtek ezek az orgánumok. Míg a magyar művészeti élet progresszívjei Kassák körül csoportosultak, Zágrábban, később Belgrádban a Zenit a Ljubomir Micić körül csoportosuló művészek orgánuma volt, Krakkóban pedig Tadeusz Peiper és a Zwrotnica (Átváltás) volt az origója az avantgárdnak. Prágában Karel Teige, Bukarestben Ion Vinea és Marcel Iancu körül csoportosultak a modernek – ezek a sajtótermékek pedig, ahogy a kiállításon felhívják rá a figyelmet, tulajdonképpen egy kommuniká­ciós hálózatot alkottak, ráadásul nemcsak az új művészet, de egy egészen új életideál fórumai is voltak, amelyben a politika, a hétköznapi kultúra vagy a tudományos-technikai felfedezések is helyet kaptak.

Meglepő módon külön egység foglalkozik Napemberek címmel a korabeli napkultusszal, amelynek szellemi alapjait – az amúgy Weöres Sándornál is kimutatható hatású – teozófiai, antropozófiai mozgalom jelentette. Ez ugyanolyan erős hatással volt a baloldali művészekre, mint a hamvasi értelemben vett hagyomány felé fordulókra (noha, jegyezzük meg, a kettő nem feltétlenül fordítható szembe, hiszen utóbbi nem politikai kategória). A húszas évek panteisztikus felfogása szerint a nap valamiféle „ősforrás”, így jelenik meg Eugen Krón (Krón Jenő) Napemberek ciklusán is: az Eperjesről érkezett grafikai sorozat a kiállítás egyik legnagyobb meglepetése. A felvidéki Szobrácon született alkotó egykor Nagybányán is dolgozott, a két világháború közt Európában és Kassán, 1956 után Budapesten élt.

Mattis-Teutsch János, František Foltýn és Josef Sima munkáival rendezték be A természet analógiája szekciót, a tárlat innentől pedig – a hátralévő szekciókban – mintha egy csokorba igyekezne fogni az ekkoriban egymás mellett élő számtalan modern művészeti törekvést és a különféle centrumok és csoportok – Párizs, Berlin, orosz avantgárd, Bauhaus – körül, azok hatására induló utakat. Az utolsó termek, noha nagyon is a helyükön vannak a tárlatban, lehetnének külön kiállítások kiindulópontjai is – mint ahogy például az itt megidézett bauhausos Weininger Andor munkásságából volt is tárlat Pécsett a közelmúltban. A március végéig látható kiállítást korabeli filmekből válogatott vetítés egészíti ki: a többi között a Chaplin-filmek, Eisenstein Patyomkin páncélosa vagy Walther Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája idézi meg a száz évvel ezelőtti időszakot.

A Törésvonalak nemcsak azért revelatív kiállítás, mert ismeretlen részleteiben is megmutatja egy művészettörténeti szempontból nagyon jelentős korszak sokszínűségét, de azért is, mert száz év után egyértelműen rámutat egy térség, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia művészeinek közös gyökereire, a korabeli művészeti élet Krakkótól Pozsonyon keresztül Budapesten, Pécsen át Zágrábig, Erdélyig érő kibogozhatatlan egységére. Képtelenség megérteni magunkat egymás nélkül: ha valami, akkor ez az egyik legnagyobb tanulsága az utóbbi idők egyik legremekebb kiállításának.