Kulturális nemzeteszme

– Az Országút célkitűzései között szerepel az értelmiség utánpótlásának támogatása. Hogyan kell ezt elképzelnünk?

– Ahogy Kodolányi Gyula is megírta beköszöntő esszéjében, itt lényegében a nemzeti gondolat, a mérsékelt konzervatív hagyomány került középpontba, a „magyar közép” gondolata, ahogy ezt korábban én is megfogalmaztam, valamint ennek a generációkon átívelő megőrzése, folytonosságának biztosítása lenne a cél. Az ötletgazda a lapot életre hívó, idősebb nemzedékeket képviselő szerkesztőbizottság. Király Farkas főszerkesztő-helyettes és jómagam pedig az említett gondolat fiatalabb képviselői felé igyekszünk nyitni, és egy olyan orgánumot létrehozni, ahol publikálhatnak.

– Nehéz lenne azt mondani, hogy a mérsékelt konzervatívoknak nincs elég folyóirata: ott van mindjárt a Hitel…

– Tizenhárom évig dolgoztam a Hitelnél, és volt szerencsém az ismert nagy alkotók mellett sok új emberrel is találkozni. Ugyanakkor éppen ezért látom, hogy egy havonta megjelenő folyóiratnak egészen más eszközei vannak minderre, mint egy online változatában naponta frissülő kéthetilapnak. Mindemellett célkitűzéseim között szerepel a Hitel szellemiségének továbbvitele az Országútnál. Nagy szerencsém is volt, mert mindjárt a pályafutásom legelején találkozhattam olyan meghatározó művészekkel, tudósokkal, akiknek a mai napig is nagyon sokat köszönhetek. Akik most kezdenék a pályát, ezen a téren nehezebb dolguk van, mert egyre széttagoltabb, nehezebben kiismerhető a kulturális élet.

– A laikus azt gondolná, éppen könnyebb nekik, hiszen rengeteg folyóirat elérhető online formában is, és a kapcsolatfelvétel is egyszerűbb ma már, mint amikor kávéházakban kellett a nagy nevek közelébe férkőzni.

– Éppen az óriási kínálat nehezíti meg a helyzetüket. Ma is sok fiatal akarna tájékozódni és olvasni, de nem tudja, hogy hol és mit érdemes. Erős elvárás lenne, hogy a teljes képhez szükséges tíz-tizenöt rétegfolyóiratot rendszeresen olvassák. Ezen tud segíteni az Országút, amely mindezek ízlését és gondolatait képes lehet becsatornázni egy frissebb, tágabb fókuszú lapba, így orientáló és integráló szerepe is lehet. Ennek a lapnak a legfontosabb küldetése, hogy több emberhez eljuthasson, mint a réteglapok. Emellett pedig náluk merészebbnek is érdemes lennie.

– Személyesen mivel tud hozzájárulni mindehhez?

– Amit én tanultam az elmúlt másfél-két évtizedben, azt mindenképpen szeretném továbbadni. Költő vagyok és esszéíró, emellett kultúratudománnyal és irodalomelmélettel is foglalkozom, s szerencsém van, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia művészetelméleti kutatóintézetében is dolgozom, így a kollégáim és az akadémikusok jóvoltából egyre szélesebb rálátásom nyílik a többi művészeti ágra. Fontosnak tartom mindenekelőtt a fiatalok megnyerését a kulturális nemzeteszmének. A nemzeti kultúra, a magaskultúra megtartásához szükség van ugyanis nemzeti értelmiségre.

– Az említett magaskultúra mellett rendszeresen síkra száll. Miért?

– Sokan még azt is vitatják, hogy a magas- és tömegkultúra szétválasztható lenne egyáltalán, az elitista bélyeget is sokszor megkapom. Másik meglátásom, hogy a magaskultúra és a nemzeti kultúra szervesen összefügg. Amit klasszikus európai kultúrának nevezünk, a sokféle nemzet egymással interakció­ban lévő, párbeszédet folytató, de mégiscsak nemzeti magaskultúrája. Bizonyos globális kulturális trendek veszélyeztetik mindezek – s ezzel a kultúra legértékesebb elemeinek – fennmaradását, holott a magaskultúra az, amely nem könnyen elfogyasztható árucikkeket kínál, hanem a személyiséget próbára tevő dilemmákat tárja föl. Nagy probléma, hogy a magaskultúra gondolkodási formái folyamatosan szorulnak ki az első nyilvánosságból: róluk kevés szó esik a tévében, rádióban, napilapokban.

– Az újságolvasót előbb a tévénéző, utóbb az interneten böngésző váltotta föl – írja főszerkesztői beköszönésében. Mennyire köthető az olvasás magához a papírhoz?

– Az olvasás nyilván bárhol történhet, a könyv és a periodika mellett online elérhető szövegeket és e-bookot is olvashatunk. Állítom, hogy ma sokkal többet olvasnak az emberek, mint valaha, ha mindezt karakterszámban kellene mérni. Azonban más típusú szövegeket olvasnak és máshogy: a szépirodalomhoz szükséges elmélyült olvasás például kiszorulóban van. Ha viszont megpróbáljuk leegyszerűsíteni a – mondjuk így – fogyasztói igényekhez, azaz szegényítjük a szókincset, rövidebb mondatokat és rövidebb szövegeket állítunk elő, az lényegében a szépirodalom halála. A fogyasztás logikája éppúgy megpróbálja kisajátítani az irodalmi kánont, mint mondjuk a kultúrharcnak nevezett jelenség politikai logikája.

– Utóbbi kapcsán harmadik számukban Kulin Ferenctől közöltek írást a Nemzeti Alaptantervet kísérő vitáról.

– Az Országút nem politikai lap, de közéleti, éppen ezért nem mehet el a visszatérő kulturális problémák mellett, s mindenféle vitáknak is platformjául szolgál. Ennek indítása volt az említett Kulin-esszé, az aktuális számban pedig Kaposi József oktatáskutató, a Nemzeti Alaptanterv Bizottság egykori elnöke magyarázza el, mi is az a NAT,
s hogy az ideológiai viták helyett rengeteg más kérdésről lenne érdemes nézeteket ütköztetni a témában. Most mintha az lenne a fő kérdés, melyik írónak a neve kerül be vagy ki az alaptantervből, miközben ezek az írók majdhogynem üres jelölők, ideologémák. Voltaképpen tudhatjuk, hogy a kötelező könyveket sokan ki sem nyitják. Így hát a tényleges kérdés, hogy melyik írót nem fogják elolvasni a diákok. Arról is kevés szó esik, mi az olvasás szerepe: van-e egyéni vagy közösségi identitásépítő ereje, vagy csak a szórakoztatás a cél. Utóbbi esetben a szépirodalom legfeljebb mint a nyelvi kompetenciafejlesztés egyik eszköze vehető számításba.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: mit gondol a NAT körüli ideológiai vitákról?

– Az én kiindulópontom a kulturális nemzeteszme. Nem a hazafias téma, hanem az esztétikai minőség ennek a kritériuma – éppen ezért kritikus vagyok azzal szemben, amikor bizonyos írókat más írók ellen kijátszanak. Igaz, hogy a kulturális kánonból korábban méltatlanul sokakat szorítottak ki, akiknek minőségi szempont alapján helyük lett volna benne – az ő újrafelfedezésüknek viszont nem lehet az az ára, hogy másokat kitessékelnek. Olyanokat, akik saját jogukon és méltán részei a kulturális emlékezetnek. Ahogyan a hazafias frázisok sem avatnak senkit igazi íróvá. A művészet egy nagyon szabad emberi tevékenység, talán a legszabadabb. Az, hogy én például egyik mesteremnek és példaképemnek tartom Csoóri Sándort, akivel együtt dolgoztam a Hitelben, nem zárja ki, hogy szeressem Esterházy Péter írásait. Hiszen a fő kérdés: miért olvasok? Az olvasás többek közt cselekvési stratégiákat, mintákat nyújt, segít megérteni a saját életem, megküzdeni a létezés nehézségeivel. Az ember, az igazi olvasó ez alapján választ írót és könyvet, nem a politikai beállítottsága alapján. Amikor viszont a művekhez, írókhoz tapadt ideológiai értelmezések válnak dominánssá, az azzal a veszéllyel fenyeget, hogy roppant nehéz őket máshogy olvasni. Az értelmezések ugyanis hozzátapadnak a művekhez. Nem könnyű elválasztani a műalkotást sem az értelmezésétől, sem az életrajzi szerzőjétől. Főleg, ha az író kortársunk, és ráadásul politizál, netán még személyesen is ismerjük. Ám egy professzionális irodalomértelmezőnek el kell végeznie ezt
a műveletet: a többi olvasó érdekében is.

– A NAT kapcsán módszertani kérdések is sokszor felmerülnek. Mit gondol például a kronológiát követő irodalomoktatásról?

– Szerintem egyre kevésbé tartható. Egyébként kétféle defetizmussal is találkozhatunk a viták során: a régi, a klasszikus túl távol áll a mai diákoktól, a kortárs meg túl közeli. Mindkettő bonyolult: vagy emiatt, vagy amiatt. Az én válaszom erre, hogy a jó szépirodalom nem könnyű, akár százötven éve írták, akár tegnap. Az oktatásnak vennie kell a fáradságot, és ki kell dolgoznia azt a módszert, amelynek segítségével a fiatalok a szépirodalmi szövegek befogadóivá válnak. Az, hogy Jókait az állítólagos nehézkes nyelvezete miatt ne tanítsuk, éppolyan hibás következtetés, mint hogy 1945 utáni, sőt, élő írókat se tanítsunk, mert nem fogja megérteni a diák… Nem véletlen, hogy amikor versszerkesztőként
fiatalok verseit olvastam, szinte mindenki 19. századi modorban jelentkezett. De miért abban? Mert azt olvasta legutóbb, azt érti, vagy legalábbis addig jutottak a tankönyvben, a kortárs irodalomtól viszont óriási szakadék választja el. Ebben szerepet játszik persze a dekonstrukció divatja, ami ugyancsak nem könnyíti meg a személyiség és a közösség vonzó kulturális önképének kialakítását. De szerepet játszik az is, hogy a kortárs írások túl elvontnak tűnnek, mert az oktatás és az irodalomkritika nem segíti az olvasókat. Ahelyett pedig, hogy arról beszélnénk, kit nem kellene olvasni vélt vagy valós viselt dolgai miatt, arról kellene beszélnünk, hogy kit lenne érdemes olvasnunk az eddigieken felül. De kiken felül? Lassan minden szerző elsüllyedtnek minősíthető.