A visszahozhatatlan múlt világáról

– Miért éppen Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét választotta?

– Az olasz közönség ma is a magyar író nagy rajongója. A regényt jól ismerik, ami nagyban segítette a darab kedvező fogadtatását. Fulvio Calise feldolgozásának színrevitelére kértek fel, én azonban kikötöttem, hogy változtatni szeretnék rajta, saját feldolgozásban szeretném színpadra vinni Márai művét. Úgy döntöttem, hogy a két főszereplő közti találkozást helyezem az előadás középpontjába. A Konrádra való várakozás pillanatai lehetőséget adnak arra, hogy megismerhessük a két barátot egymáshoz fűző kollégiumi élményeket, a katonaság éveit. Végül betoppan Konrád, és kezdetét veszi egy intenzív párbeszéd, amely során kirajzolódik a két szereplő személyisége. Közben láthatatlanul mindvégig jelen van a szeretett asszony, Krisztina, aki Henrik felesége és egyben Konrád szeretője is. Ő a színdarab drámai feszültségének mozgatója, aki bár halott, mégis mintha sokkal inkább jelen lenne, mint a múltban. A feszültséget tovább fokozza a gyilkosság kísérletének válasz nélkül hagyása. Ezzel bevonja a nézőt, az ő értelmezésére bízza a döntés lehetőségét.

– Milyen volt a darab fogad­-tatása?

– A telt házas előadások és a hosszú taps is bizonyítja a közönség elismerését. A szigorú, feszített ritmusú párbeszéd teljesen magával ragadja a nézőt, olyannyira, hogy hatvan percig síri csönd uralkodik a teremben. Nagyon örülök, hogy még ma is ilyen nagy az érdeklődés Márai Sándor iránt hazánkban. Úgy gondolom, hogy sok év távlatából az olaszok még ma is érzik és értékelik Márai hagyatékát.

– Márai számos regénye jelent meg olasz nyelven. Mi az oka A gyertyák csonkig égnek átütő sikerének? Mit mozgat meg az olaszok szívében?

– A regény elsöprő drámaisága ragadja magával az olasz lelkeket. Az olasz irodalom nem rendelkezik szerteágazó regényvilággal, ugyanakkor nagyon szeretjük a drámai indulatoktól és érzelmektől átitatott alkotásokat. Nem véletlen, hogy a legtöbb Shakespeare-dráma is Olaszországban kerül megrendezésre. Azt hiszem, hogy a drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója Márai, hiszen műveiben nincs menekvés, nincs kiút senki számára, még a vigasztalás lehetősége is kizárt, a teljes reménytelenség fagyos merevségével zárul.

Az olaszul Le Braci címen futó darabot nagy sikerrel játszották Rómában

Fotó: Cesare Accetta

– Dramaturgiai szempontbóla mű mely részeit emelte ki az előadásban?

– Az árulás kegyetlenségének meztelenségét, a barátság álruhája mögött rejtőző erőszakos kisajátítás vágyát. A beteges, perver­zióba forduló „barátságot” akartam megjeleníteni a színpadon. A gyermekkori szoros kapcsolat árulásba fordul, ahogy az egyetlen szeretett asszony is a megcsalás útját választja. A megsebzett szív megkeményedésének drámai­ságát akartam érzékeltetni, ahol lehetetlen a kiengesztelődés, feloldódás. Még akkor is, ha a férfiaknak életük végén megadatott az utolsó találkozás, nincs megbocsátás szívükben, mert sohasem volt igazi barátság köztük. Egy nagyon intenzív, tömör párbeszédre leszűkítve vittem színpadra a regényt, eltekintve számos részlettől. Azt hiszem, talán pont ettől sikeres a darab, hiszen tökéletesen kifejezi a lelki börtönt, amelyben a szereplők életük utolsó negyven évét töltötték, az emberi magányt. Fontos kiemelni a darab történelmi, politikai értékét, amelyet a mű eredeti címe is hűen őriz. A gyertyák csonkig égnek csodálatosan érzékel­teti a visszahozhatatlan múlt világát. Végtelen szélsőséges vonásokat hordoz, nemcsak a múlt eseményei miatt, a szereplők személyisége is szinte szétfeszíti a darabot. A hűség, a becsület, a büszkeség ideáljaihoz való merev kötődés is a kor sajátossága. Egy nagyon szép, nagyon emberi és megindító történet.

– Mi az oka, hogy majdnem száz év távlatából Márai regénye még mindig időtálló?

– Az, hogy a két világháború szimbolikus megörökítője. A hábo­rús viszonyok bizonytalansága, a kiszolgáltatottság, az elszigeteltség, a reményvesztettség valamilyen módon visszatükröződnek napjainkemberének tudatalattijában is. Bár nem beszélünk harmadik világháborúról, mégis háborús övezetek vesznek körül minket, pusztít a koronavírus, minden az emberi törékenységet tükrözi. A két háborút átvészelő, milliók halálát végigszemlélő szereplők mindent túléltek, hogy életük alkonyán választ kaphassanak a létüket megmérgező legfontosabb kérdésekre. Ez a faj­ta belső zaklatottság valamilyen módon uralja napjaink emberének tudatát is. Azt hiszem, ebből is adódik a könyv aktualitása.